VERSENYSZELLEM

1.

Az észak-amerikai Ilvermorny Mágusképző igazgatói irodában egy ősrégi kandallóban magasra csaptak a borostyánszínű lángok. Az eddig csak parázsló tűz most egyenest táncot járt, majd egy kisebb lángörvény kíséretében kilépett onnan egy fiatal lány. Tej szőke haja az arcába hullott, ami miatt nem vette észre a kandalló előtt felgyűrődött szőnyeget és holmijával együtt hasra esett. Az iskola igazgatója már várta a lányt, tulajdonképpen az késett is nem keveset, ám most minderről megfeledkezve feszéjezve várta, hogy tanítványa összekapja magát és felkeljen a földről. Épphogy kiegyenesedett a lány mögötte ismét felcsaptak a lángok, immár a megszokott zöldes árnyalatban és két másik személy követte.
- Drágám, ügyelj, nehogy kihord a hamut! - figyelmeztette a középkorú asszony a fiát.
- Ahogy látom erről Mary már gondoskodott... - motyogta, miközben leporolta egyenruháját és kilépett a kandallóból.
- Jó napot, Igazgató úr! - vágott közbe az említett, mielőtt nagynénje megróhatta volna a figyelmetlenségéért. Hálát adott az égnek, amikor családja is hasonlóan üdvözölte az idősödő férfit és társalgás alakult ki a két felnőtt között.
Mary beletúrt derekáig érő, göndör hajába és egy nagy sóhaj kíséretében unokatestvére mellé lépett. Körbepillantott és elégedetten fogadta, hogy az igazgatói irodába új festmények kerültek. Unta már, hogy minden egyes alkalommal amikor látogatást tett ide, ugyanazokat az unalmas és ősrégi mozgó képeket kellett bámulnia. Sajnos az óriási íróasztal mögé csak az iskola volt igazgatóinak portréja került, így amikor a lány Agilbert Fontaineel szemben hallgatta az aktuális fejmosását és nem volt jobb dolga, azokat tanulmányozta. Kívülről emlékezett már azokra a rusnya kampóorrú és megőszült alakokra, akik minden egyes alkalmat megragadtak, hogy csúnyán nézzenek rá.
- Sajnálom, hogy használnunk kellett a kandallóját! Igyekszem, hogy még egy ilyen ne legyen! - mentegetőzött az asszony.
- Ugyan, semmi probléma - legyintett a férfi. - Mindig érdekes látni Dobrev kisasszony lángjait!
Mary éppen fejhallgatója alól próbálta meg kiszabadítani haját, kisebb nagyobb sikerrel, ám a nevére felkapta a fejét.
- Esetleg tudja miért ilyen? - kíváncsiskodott.
- Megesik, hogy bizonyos mágusok érzékenyebbek a természeti elemekre - válaszolt a férfi. Szürke szemeivel fürkészően  figyelte a fiatal lányt, aki állta az igazgató tekintetét, ám tenyere viszketni kezdett és egy idő után muszáj volt elkapnia pillantását, mert úgy érezte nagy butaságot csinált és a férfi minden titkát kiolvasta a fejéből.
- Ez mit takar? - kérdezte a mellette fészkelődő fiú.
- Azt fiatalember, hogy felléphetnek ehhez hasonló furcsaságok a közeljövőben - válaszolt szórakozottan az öreg.
- Kösz a semmit... - motyogta maga elé, ám nem annyira halkan, hogy unokanővére ne hallja meg.
- Ejnye, Milo! - suttogta szórakozottan a lány. - Beáruljalak?
- Cseszd meg, Mary! - szűrte ki a fogai között Milo, miközben hamiskásan rámosolygott az igazgatóra.
- Ideje távoznom, Drágáim. Már így is késésben vagyok. - nézett az órájára a nő. - Jajj, annyira fogtok hiányozni! - ölelte magához a két gyereket. Milo próbált menekülni az anyai szeretet elől, ám Mary nagynénje minden közeledését örömmel fogadta és tekintete ilyenkor teljesen megváltozott. A mindig komiszan csillogó szeme ilyenkor teljesen más árnyaltot vett fel, amely mély szeretetet árasztott magából. Az alapból is gyönyörű lány, ekkor olyannyira megszépült, hogy minden tekintetet magára vonzott.
- Ugyan anyaa.... - nyafogott Milo. -  Hamar itt lesz a Karácsony! - a nő válaszképpen csak bizalmasan összenézett az igazgatóval, ami mindkét gyereknek feltűnt.
- És akkor már nem is hiányozhattok? - Mary jól ismerte már nagynénjének ezt a hangszínét, akkor használta, amikor elakart valamit titkolni előlük.
- Mit nem mondasz el nekünk? - távolodott el és szűkítette össze türkiz szemeit.
- Mindent a maga idejében! - vágott közbe szórakozottan az igazgató. Marynek egyáltalán nem tetszett ez a válasz, ám semmit sem tehetett.
- Legyetek jók! - indult a kandalló felé a nő. - Mary, idén nem szeretnék annyi rivallót kapni, mint tavaly! - nézett komoly szemekkel a két gyerekre. - Egy fiú még hagyján, de egy lánynak eleve nem szabadna ennyi komiszságban résztvenni!
- Ne aggódj, Nénikém! - villantott egy bűbájos mosolyt a lány. - Jóval többet kapsz majd... - suttogta maga elé, mire Milo hangosan felnevetett.
- Ez rád is vonatkozik! - nézett csúnyán az asszony fiára. A két gyerek csak bólintott és csókokat dobált a távozó nőnek.
- Szeretünk! Már most hiányzol! Vigyázz magadra! Puszi! Puszi! Szia! - sorolták, miközben szórakozottan próbálták magukra vonni gondviselőjük figyelmét. A nő még váltott egy utolsó elkeseredett pillantást az igazgatóval, amikor elnyelték a zöld lángok.
A két gyerek vidáman összenézett és legszükségesebb holmijukat magukra kapva - ami Milo és Mary esetében a laptopot, seprűt és a két basszusgitárt jelentette - távozásra készen álltak az ajtó előtt.
- Hát akkor viszont látásra, Igazgató úr! - köszönt el Milo és szaladt ki az ajtón, ám Mary még a küszöbön hátra pillantott.
- Készülnek valamire, igazam van?
- Mindent a maga idejében, Dobrev kisasszony! - válaszolta az öreg férfi egy komisz mosoly kíséretében. - Mindent a maga idejében!