VERSENYSZELLEM

5.

Mary már nem is akart itt lenni. A terem zsivaja elhalkult és füle elviselhetetlenül sípolni kezdett, miközben Miloba karolt. Percek estek ki neki és amíg ő a múltban tartózkodott évfolyamtársai mind felsorakoztak mellette. Az emlékek megrohamozták őt és ennek hatására már-már fizikai fájdalmat érzett. Bármennyire akarta, képtelen volt elszakítani tekintetét a mardekár asztalánál ülő türkiz szempárról, amely mögött tömérdek gyűlölet lakozott iránta. Nem is érzékelte, ahogy Milo az asztalokhoz húzza és helyet foglalnak.

Voltak kétségei a torna iránt, hisz ezt az évét a kviddicsnek kellett volna szentelnie, hogy bekerülhessen a válogatottba. Mary napjai az utazás előtt végig arról szóltak, hogy több fejvadászt is felhívott és megérdeklődte, hogy ilyen esetben mi a tennivaló. Végül az egyesület edzőjével abban egyeztek ki, hogy abban az esetben, ha nem választják ki a tornára, akkor visszatér Amerikában és az eredeti terv szerint haladnak. Ha viszont részt vesz a tusán, akkor az itteni teljesítményét is beleszámítják és ha elég jól teljesít - vagyis megnyeri - akkor van esély rá, hogy bekerülhet a csapatba. Mary elégedett volt a feltételekkel, azonban kettős érzései voltak vele kapcsolatban. Hisz ha hazatér, akkor azt évfolyamtársai nélkül teszi és nem kérheti meg Milot, hogy tartson vele. Szörnyen érezné magát, ha miatta kellene kimaradnia ebből az élményből, ezért Milo mindenképpen marad, kész. Ha viszont részt vesz a tusán vajon mennyi az esélye a győzelemre? Képes-e teljesíteni a feladatokat? Sokat rágódott mindezen, de nem jutott semmire. Akkor még nem tudta pontosan, hogy hol is kellene lenni, most viszont biztos volt benne, hogy nem itt. Sőt, a lehető legmesszebb innen.

- Köszöntök ezen a szép estén minden bentlakót és - különösképpen - minden vendéget - szólt McGalagony, széles mosolyt villantva a külföldi diákokra. - Nagy örömömre szolgál, hogy a Roxfortban üdvözölhetem a hölgyeket és urakat. Szívből remélem, sőt bízom benne, hogy itt tartózkodásuk a kényelem és a kellem jegyében telik majd. A Tusa hivatalos megnyitására a lakoma végén kerül sor - folytatta McGalagony. - Addig is egyenek-igyanak, és érezzék otthon magukat!

Az evőeszközök csörgése térítette magához Maryt. Mire észbe kapott körülötte már mindenki jóízűen falatozott és ismerkedett, míg ő bambán meredt maga elé.

- Mi van veled? - kérdezte Milo, miközben szemmel verte azokat, akik megszólítani készültek valamelyiküket. 

- Nem volt jó ötlet eljönnöm... - motyogta Mary és villájával széttrancsírozott egy főtt répát. 

- Ugyan már - legyintett Milo - kettőnk közül nekem nincs semmi keresnivalóm itt.

-  Akkor te nem jelentkezel a tusára? - Milo lenéző tekintetével fordult afelé, aki volt olyan bátor, hogy közbeszóljon, ám amikor meglátta az előtte ülő kislányt egyből meglágyult az arca és a hangja éléből is visszavett.

-  Nem, nem tervezek. 

- De miért? Én ha elég idős lennék biztosan jelentkeznék és nyernék is! - a kislány valóban elszántnak tűnt, ami láttán Marynek muszáj volt elmosolyodnia. 

- Hányadikos vagy? - kérdezte kedvesen.

- Harmadik - válaszolta elkeseredve. - Meg sem közelítem a korhatárt, - mondta szomorúan, majd egy kicsit lehalkítva a hangját közelebb hajolt - de azért megpróbálok jelentkezni!

- Ugyan, Lily! Azt hittem ezt már megbeszéltük - fordult felé a mellette ülő idősebb lány, aki eddig a barátnőivel beszélgetett. Mindkettejüknek ugyanolyan vörös haja és szeplős bőre volt, amely miatt Mary egyből arra gondolt, hogy testvérek.

- Hagyj békén, Rose! Nem veled beszélek!

- Ha nem hagyod abba, akkor megmondalak a bácsikámnak... - fenyegetőzött a lányt, majd elgondolkozott - Sőt, Ginny néninek!