𝐁𝐋𝐀𝐂𝐊𝐑𝐎𝐒𝐄 ʲⁱᵏᵒᵒᵏ

╿𝟎𝟔╽

「 ˙ ˙ ˙ 𝐉𝐄𝐎𝐍𝐆𝐆𝐔𝐊 . . . 」

Kollégáimmal önfeledt mámorral koccintjuk össze poharainkat, ezzel véglegesen lezárva a mögöttünk lévő, hosszadalmasnak bizonyult ügyet. Park hadnagy lakásán fogyasztjuk el az - őnagysága szerint – igazán megérdemelt vacsoránkat, holott a jelenlévők egyharmada még a kisujját sem mozdította meg az eset érdekében és őszintén, ezen emberek körébe én is beletartozom. Jelenlétem oka kész rejtélyként fogható fel, ám nem panaszkodom; otthon ritkán kerül főtt étel az asztalomra.

Amint szépen lassan elfogynak a finomságok, számomra úgy válik egyre nyomasztóbbá a légkör, s csak reménykedem, a főnököm áhítattal emlegetett gyermeke fellép a színen hamarosan, ezzel véget vetve ennek a szörnyedelemnek. Azonban gondolatom rögtön szertefoszlik, mikor a felettesem bejelenti, egyetlen fia nem tölti itthon az éjszakát, mivel barátaival szorgalmasan készül a közelgő vizsgáira. Mit ne mondjak, amíg mások különböző dicséretekkel látják el főnöküket fia jólneveltsége miatt, addig én megsemmisülve dőlök hátra a székemben, hogy így várjam a végzetem.

Később a zakóm zsebében fekvő telefonom rezgésére eszmélek, mire ráncba szalad a szemöldököm. Mégis ki keres az éjszaka közepén? Csupán néhány ember tudja az elérhetőségem, s azok is többnyire itt ülnek körülöttem, ebből adódóan egy kisebb mértékű aggodalom uralkodik el felettem. Dohányzásra hagyatkozva kimegyek a házból, majd a hidegtől enyhén remegő kezemmel előkotrom a bizonyos eszközt, hogy megtudjam az üzenet kézbesítőjének mivoltát; mint kiderül, pusztán Jimin szánt nekem néhány szót, miszerint a lakásom előtt áll, s örülne, ha kinyitnám neki az ajtót. Tágra nyílt szemekkel felkuncogom az abszurd helyzet miatt, feszültségem pedig fehér füstként szökik ki ajkaim fogságából, hogy gomolyogva elvesszen a város szennyezett levegőjében.

„Nem vagyok otthon, de nemsokára ott leszek."

Elfogyasztom káros szenvedélyem okozóját, eztán besattyogok a kellemes meleget nyújtó házba, a bent mulató emberek idilljét pedig megtöröm improvizálásommal: közlöm, hogy fontos dolgom akadt, ami nem tűr késlekedést. Szerencsémre nem kertelnek tovább a kialakult helyzeten, szimplán főnököm ragadja meg kacsómat, s egy erőteljes kézfogásba invitál, miközben megköszöni, hogy időmet szántam rá. Én is viszonzom köszönetem, majd nagy léptekkel elhagyom a telket, s ahogy távolodom tőle, annál inkább elmúlik a világvége érzetem és a szél egyre jobban a kabátom alá kap ösztönzésképpen; bár jelen esetben nem biztos, hogy az időjárás biztosítja motivációm, előfordulhat az is, hogy egy bizonyos személy lapátolja a szenet a szívemet hajtó, süvítő kazánra.

Kis idő elteltével immár a dohos elegyedű lépcsőket szelem az ég irányába, majd az utolsó fordulónál bele is botlom vendégembe, aki az egyik tisztább lépcsőfokot választotta ki pihenőhelyéül.

ㅡ Ne haragudj, hogy megvárattalak, munkahelyi találkozón voltam ­­­­­­ㅡ ny­újtom felé jobbomat, amit kétség nélkül elfogad.

­­­­­­ㅡ Te komolyan eljöttél onnan? ­­­ㅡ hitetlenkedve néz a szemeimbe, nem sokkal később pedig az egész lényemen átfuttatja a szembogarait. ­­­ㅡ Nem hiszlek el.

­­­ㅡ­­­­­­ Amúgy sem éreztem jól magamat, voltaképpen megmentettél a halál karmaiból ­­­ㅡ kacsintok rá, mielőtt ellépnék vékonyka teste mellett, hogy betessékeljem magunkat a lakásomba.

「 ˙ ˙ ˙ 𝐉𝐈𝐌𝐈𝐍 . . . 」

Amint átlépem otthona küszöbét, megkönnyebbült sóhaj szakad fel torkomból, elvégre megnyugodhatok, már biztosan van hol töltenem az éjszakát.
Az előszobában állva sietősen kiugrok a lábbelimből, mit aztán gondosan felhelyezek a cipőtartóra, majd kissé bátortalanul ugyan, de beljebb andalgok és alaposan végigpásztázom a nappali minden egyes szegletét kíváncsi szemeimmel. A falak és a szőnyeg méregzöld színben pompázik, utóbbin egy méretes, fekete bőrkanapé terül el, ezzel a helyiség ékévé válva, míg előbbin egy-egy képkeret, festmény lóg. A dohányzóasztal üveglapján egy éjsötét hamutartó pihen, közvetlen mellette pedig egy adag csipsz bújik meg az átlátszó tálban. A finomságot látva rögvest megkordul a gyomrom, és csak remélni merem, Jeongguk ezt nem hallja meg, mert annak ellenére sem szeretnék enni itt, hogy ma még egyetlen étkezést sem iktattam be a napomba; éppen elég, hogy az agglegényi nyugalmát megzavarom az ittlétemmel.