Az én történetem (Eldarya ff.)

A győzelem avagy a történetem vége

*Nevra szemszöge*

-Ezt te tetted vele? - álltam fel, az Orákulum csendben bólintott. El öntött a düh...

Épp mikor indultam a nő felé Valkyon és Ezarel le fogott.

-Engedjetek el! Megölöm! Esküszöm, hogy meg öllek! - üvöltöttem az Orákulumnak, aki rezzenés mentes arccal nézte a reakcióm.

-Az ő döntése volt... Én csak meg mondtam a lehetőséget. Ő is meg akarta menteni akiket szeret.... - mondta halkan. -Ez az ő döntése is volt.

Tudtam, hogy igazat mondd... de fájt elfogadni, hogy minden olyan hirtelen történt... el se búcsúzhattunk...

-Az utolsó szavai az voltak, hogy mennyire szeret téged, és sajnálja...

-Nem ez nem lehet... - ingattam a fejem.

Pár óra múlva a szobámban ültem, nem voltam hajlandó onnan ki menni, Yunot el vitte Miiko és Eweleïn, én ekkor viharoztam el onnan, Leiftan pedig az erdő felé ment.

Még Karennt sem engedtem be a szobába... Dühöngtem, le vettem mindent a földre, ütöttem a falat, az öklöm már a véres volt, csoda hogy nem tört el.

Csak néhány óra múlva voltam képes le állni, a rumlis szobám közepén ültem teljesen megsemmisülve,  már nem sírtam, nem dühöngtem, képtelen voltam bármilyen érzelmet mutatni, már az ajtón se hallottam kopogást hogy valaki be akar jönni. Képtelen voltam el fogadni... Bár semmit nem tehettem ellene, már nem.

Másnap jött egy újabb kopogás, azóta a a földön ültem, észre sem vettem, hogy rám nappalodott, lassan fel keltem a földről és ki nyitottam az ajtóm... Karenn állt előttem.

-Nevra... - körbe nézett a szobámba, láttam hogy minden a földön. Be engedtem őt majd le ültünk az ágyra, szó nélkül elő vette a zsebéből az öklömhőz való dolgokat, és elkezdte le kezelni azt. -Sajnálom... - mondta halkan, nem válaszoltam, képtelen voltam. Amikor a kezemmel végzett, be kötötte majd rám nézett. -Hozzak neked enni valamit? - meg ingattam fejem. Képtelen voltam enni, hiába körötte a gyomrom tudtam ha eszek az azonnal távozni akar. -Szólj ha bármire szükséged van... - mondta majd ki ment az ajtón. -Ma este hatkor van a temetés...  - a torkom össze szorult, de bolintottam, Karenn pedig itt hagyott.

Lassan rendet raktam a szobába, nem akartam ennyire össze törni... Egy gárdát vezetek, nem tehettem meg.

Jó néhány óra múlva végeztem a pakolással, Ezarel be hozott nekem így kis ételt viszont képtelen voltam enni...

El jött az idő... El kellett menjek a temetésre... Miatta

Fel vettem tiszta ruhát majd Karenn szobájából mentem, abban a pillanatban lépett ki a szobából mikor kopogni akartam. Karon ragadott és elindult velem a pavilon felé, majd ki mentünk a nagykapun, ott állt mindenki  a HQból, a faluból. Meg torpantam mikor meg láttam őt feküdni a ki díszített hordágyon. Ismét éreztem, hogy kezd elő törni a könnyeim, ki engedtem egy apró sóhajt és le folyt egy könnycsepp az arcomon. Miiko elkedzte a ceremóniát, de nem tudtam figyelni rá, csak a szeretett nőt tudtam figyelni aki már nem vett levegőt, nem lélegzett...

Megindultunk a tenger felé, a lámpások fel lettek engedve a levegőbe, amik be világították a mostanra már sötét eget.

Elsők között vezettem a sort, a gárda vezér társaim mellett, előttünk Eweleïn Miiko akik Yuno testét vitték.

Mikor le értünk a tengerhez, Miikoék bele tettek a testét a fa hajóba és a sellők beljebb vitték a tengerbe majd el úsztak a hajótól, íjászaink fel húzták az ijjat a lángoló nyíllal Ezarel vezetésével, majd ki lőtték azokat amik el érték a hajót... A teste a hajóval égett el mely füstje a égbe szállt fel...
Most vettem észre, hogy könnyeim lassan csorognak le az arcomon... Eweleïn engem nézett ő pedig engem, annyit olvastam le a szájáról, hogy majd beszélne velem...

Néhány órának tűnő perc után a hajó lángja elhalt, a füstje kezdett el tűnni, lassan vissza vonultunk,  az emberek a házaikba, mi pedig a Hqba.

Mikor be tettük a lábunkat az épületbe Karenn el rángatott engem enni egy keveset, ami valamennyire sikerült is... Majd ekkor meg jelent előttünk Eweleïn.

-Kérlek gyertek velem... - a tálcát vissza vitte Karenn majd utánunk sietett, be mentünk az Eweleïn irodájába ahol Miiko állt, szemei könnyesek voltak, amint meg látott engem szája meg remegett.

Meg álltam az ajtóban és fel néztem rájuk.

-Őszinte részvétem miattuk... - mondta halkan Eweleïn.
-...tuk? - a tekintetem el borult... -Nem az nem lehet... - szemeim ismét könnybe lábadtak, Karenn szája elé rakta a kezét és az ő könnyei is eleredtek. -Kérlek Eweleïn... ugye nem... - szemeimből a könnyek le csúsztak és le gugoltam a földre. Eweleïn szólásra nyitotta a száját és azt mondta ki amit semmi féle képpen nem akartam hallani....

-Yuno két és fél hónapos terhes volt....