War Zone: The novellas

Azelőtt

VANESSA

Úgy csaptam le a felespoharat a pultra, mintha szánt szándékom lett volna, hogy darabokra törjem, de épp annyi alkohol folyt már az ereimben ahhoz, hogy pont hidegen hagyjam a bárpult mögött álló tag rosszalló pillantását, mielőtt a mellettem álló alak felé fordultam.

- Na, ezt tedd zsebre, te faszfej! – emeltem fel az állam.

A pia úgy égette a torkom, hogy könnyezett a szemem, de Jai picsogó feje őszintén szólva mindent megért. Még azt is, hogy ha így folytatom, jó eséllyel szarra sem fogok emlékezni holnap reggel, és valószínűleg elkövetek néhány dolgot, amire nem leszek túl büszke, de ha ez volt az ára annak, hogy letörjem a szarvait, a dupláját is hajlandó lettem volna megfizetni.

Ha már az edzőteremben és a lőtéren nem tehettem meg Scott és az idióta szabályai miatt, a minimum volt, hogy itt seggbe rúgom.

- Azért annyira ne bízd el magad! Ez még semmi – erőltetett magára valami magabiztosság-félét, vagy legalábbis annak valami szánalmas változatát, és a pultoshoz szólt: - Még egy kört!

- Remélem van nálatok annyi, hogy fedezze a szórakozásotokat.

- Ó, szivi, mi itt nem fizetünk.

Elég közel hajoltam hozzá és elég jól megnyújtóztattam magam, hogy láthatóvá váljon az felsőm alól kikandikáló tetoválás. Jai, habár normális estben mostanra már a szemeit forgatta volna a magamutogatásomon, ezúttal egy elégedett vigyor kíséretében méregette a tagot.
Neki nem kellett túl sokat mocorognia, hogy ország-világ szeme elé tárulhasson a bicepszére varrt M betű, ami egyértelmű jele volt annak, hogy ő és én ugyanazzal a brigáddal vagyunk itt; azokkal, akik, uralják a helyet. Vagyis inkább, segítik azt, aki uralja.

És ez elég nyilvánvaló vált a pultos számára is ahhoz, hogy egy másodperc alatt visszavegyen az arcából, noha a meg-megránduló szája egyértelműen a tudatunkra adta, mennyire nincs ínyére, hogy pont velünk nem szarakodhat ma este.

Sosem értettem, az ilyenek miért dolgoznak vendéglátásban.

- Élvezzétek az estét! – biccentett, ahogy lerakta elénk az egész üveget.

Onnantól kezdve a színét sem láttuk egész este.

- Akkor ez ennyi – trilláztam, és már nyúltam is érte, hogy töltsek még egy kört. – Na, készen állsz?

- Bármennyire is csábító, ha jobban belegondolok, talán tényleg nem ártana lelassítanunk – a kuzinom a galéria felé pillantott, noha nem igazán hittem benne, hogy bármit is képes lesz kivenni a félhomálynak és mesterséges füstnek köszönhetően, amely az egész helyiséget belengte. – Mégis szolgálatban vagyunk, vagy mi.

- Úgy tudtam, kettőnk közül én rendelkezek vaginával, de kérlek javíts ki, ha tévedek.

- Őszintén fogalmam sincs, nálad nem lehet tudni. Az is lehet, aztán a végén van egy dákó valahol odalent.

Nem válaszoltam, helyette szimplán bemutattam neki.

Nem mintha nem lettem volna tökéletesen tisztában azzal, hogy csak szórakozik. Lehet, meggyűlt a bajom azzal, hogy ne káromkodjak úgy, mint egy szódáskocsis, és volt olyan temperamentumom, hogy szívesen vertem ki néhány fogat csak úgy szórakozásból, az égvilágon semmi baj nem volt a nőiességemmel. Pont úgy, ahogy most sem lehetett kivetnivalót találni a második bőrrétegként rám simuló felsőmmel, vagy épp szoknyámmal, noha az utóbbi talán kísérte a sorsot a hosszát illetően. De őszintén leszartam.