War Zone: The novellas

Wicked Games (Leighton)

Idővonal: 2 évvel az Enemies jelenlegi (29/1) történései után.

Daria

A lélegzetem párafelhőt hagyott maga után a levegőben, ahogy levegő után kapkodva megkapaszkodtam a pályát és a lelátót elválasztó korlátban. Hideg veríték csorgott a hátamon, a lábaim pedig mintha zseléből lettek volna úgy remegtek és a korcsolyám súlya egy cseppet sem segített a helyzetemen. De boldog voltam. Vagy legalábbis közel jártam hozzá.

Majdnem tökéletes volt. Sosem jártam még ennyire közel hozzá.

Taps hasított a levegőbe.

- Bravó!

Lassan felemeltem a fejem, hogy aztán szembe találhassam magam Gwendolyn – de nekem és minden növendékének csupán Gwen - Cooper elismerő pillantásával. Nem mosolygott, de nem is számítottam rá. Nem volt szokása.

Az, hogy tapsolt önmagában felért egy ötössel a lottón. Idióta lettem volna, ha többre vágyom.

- Be kell vallanom, amikor azt mondtad, nem vagy ma formában, kicsit megijedtem – közelebb siklott hozzám a jégen. A türkizkék sportdzsekijében rikított a környezetéhez képest, nem mellesleg némileg ellentmondott a tréner státuszának, amely szerint csakis kizárólag országos bajnokokkal foglalkozik. Én voltam az első kivétel. – Persze, a szemeszter vége van, szóval próbálok megértő lenni. De attól még lebegjen előtted a cél.

Bólintottam.

Szerencsére az elmúlt egy év során, mióta az előző edzőm ajánlására a Hamiltonba jött, hogy megnézzen magának, ez volt a második alkalom, hogy megerősítést várt tőlem. Jóllehet, tök feleslegesen. Pontosan tisztában volt vele, mik a céljaim. De jóval egyszerűbb lett volna, ha ezeket a célokat úgy akarnám megvalósítani, hogy közben egy mezei középiskolába járok, ahol nem perkálnak ki a szüleim tízezreket évente, és mindemellett nem kell szarrá tanulnom magam.

Azonban felesleges volt hisztériáznom. Egyrészt mert nem volt választásom; a Hamilton egyenes út volt a Columbiára, a Columbia pedig egyet jelentett azzal, hogy mindenki boldog, a szüleim és én is. Másrészt, mert mások a fél veséjüket odaadták volna már csak azért is, hogy betehessék ide a lábukat. A Hamiltont nekem találták ki.

Csak a szociális oldalát nem.

- Természetesen – nyeltem egy nagyot. – Milyen volt a lutz?

Gwen megrántotta a vállát.

- Olyan, amilyennek lennie kell, ha az ember lánya négy órát aludt az éjjel.

Egyszóval, szar.

Szerencsére még nem tartottunk ott, hogy leüvöltse a fejem, mert tíz esetből kilencszer vért izzadok a jégen, ami bár normális, Gwen azon kevés edző közé tartozik, aki képes emberként kezelni a tanítványait.

- Mindjárt vége – biztosítottam. A légzésem még mindig nem állt helyre. A francba, muszáj lesz többet kardióznom. – Már csak néhány hét, és lemegy az utolsó vizsga.

- Nagy nyomás van rajtad, Callaham. De a vak is látja, hogy mindent megteszel. Én nem aggódom.

Milyen kár, hogy ezzel egyedül vagy.

***

Azok akik azt vallják, a középiskola egy rémálom, minden bizonnyal istentelen szerencsétlenek voltak. Félreértés ne essék, ezt most minden rosszindulat nélkül mondom, én csupán a megfigyelő vagyok, nem az ítélkező.