War Zone: The novellas

Sofia & Hayes (1. rész)

FIGYELMEZTETÉS (trigger warnings): bántalmazás, depresszió, halál, gyász.

S O F I A

Nyugi. Meg tudod csinálni. Csak bemész, végigülsz nyolc órát, aztán húzol a könyvtárba, ahol senki sem fog hozzád szólni. Sőt, ha minden a terv szerint halad, még odabent sem!

Nagy nehezen felemeltem a tekintetem a cipőm orráról, egyenesen az épületre, amely fölém tornyosult. A főbejárat feletti óra mutatója már a háromnegyedet súrolta, ami azt jelentette, nem több, mint kettő percem maradt a felkészítő foglalkozásomból, ahogy én hívtam ezt a tíz perces intervallumot, mielőtt rávettem magam egy újabb napra. Ez a tíz perc rólam szólt. Ez a tíz perc szolgált arra, hogy elegendő levegővel töltsem meg a tüdőmet arra az esetre, ha odabent nem sikerülne, és kitisztítsam a fejem, mielőtt újabb és újabb információkkal töltöm meg az emelt órákon.

A számhoz emeltem a félig leégett cigit.

Ó, basszameg, ezt de kurvára unom már!

Nem mintha a Hamiltonnal lett volna bajom. A Hamilton Prep maga volt a beugrók beugrója az orvosira, én pedig ennél hálásabb már nem is lehettem volna érte. Az emberektől vert ki a víz. A folytonos kontaktól, legyen szó akár tanárokról, akár diákokról. Az állandó nyüzsgéstől. Az osztálytermekben lévő órák monoton kattogásától. A tornaterem faláról visszaverődő labdáktól.

Hogy bármerre mentem, mindenhol egy tucatnyi kíváncsi tekintet nézett vissza rám. Persze nem azért, mert annyira érdekesnek találták a személyemet. Az égvilágon semmi érdekfeszítő nem volt bennem, vagy abban, amit csinálok. Ugyanolyan voltam, mint ők. Egy fáradt, de annál elszántabb szorgos méhecske, aki foggal-körömmel harcolt, hogy egészben végig tudja csinálni az utolsó évét. Annyi különbséggel, hogy míg ők vegyültek egymással, én még csak meg sem próbáltam. Túl korán letettem arról, hogy normális emberi kapcsolataim legyenek.

1, 2, 3.

A fekete oxford cipőbe bújtatott lábam ütemesen dobogott az aszfalton. Ismét az órára pillantottam. Hét ötven. Eldobtam a cigit, és rátapostam. Még egyszer utoljára kisimítottam az egyenruhámhoz tartozó vastag blézert és az épület felé indultam. De túl gyorsan fordultam meg.

Fájdalom nyílalt a derekamba, és a vállaimba. Azokba a vállakba, amelyek tegnap teljes erővel csapódtak az előszobánk falához. A lendületbe nem csak a lámpa remegett bele, de még egy képkeretet is sikerült a földre száműznöm és ripityára törnöm.

Vér szökött az arcomba, de nem engedtem utat a könnyeknek. Villámgyorsan körbepillantottam, azonban szerencsére egy lélek sem tartózkodott a közelben. A fájdalomnál egy dolgot rühelltem jobban; a szégyent, amit eredményezett.

Kurva korán volt még mindkettőhöz.

Szedd össze magad! Az istenit, hiszen rosszabbat is kibírtál már!

Lesütöttem a szemem.

Tényleg kibírtam, de ez még nem tette semmissé, hogy egy szimpla mozdulat megtételétől kétrét akartam görnyedni a kíntól. Meglehet, hogy az elmúlt években sikerült magasra fejlesztenem a fájdalomküszöböm, de nem ért a végtelenségig. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni a pillanat, amikor eléri a tetőfokát.

Megráztam a fejem. Nem. Nem szabadott feladnom. Ha megteszem, azzal elismerem, hogy ők nyertek, márpedig évekkel ezelőtt megígértem magamnak, hogy az utolsókig kihúzom. Magamért. Anyáért. Ha már megmenteni nem tudtam, annyival tartoztam neki, hogy ne forogjon a sírjában, amiért cserbenhagyom az emlékét.