Sötét Szicília

4.fejezet : Massimo

4.fejezet  :Massimo

- Éhes vagy? -A hangja halk és nyugodt.Szinte végszóra össze rándul a gyomrom. Összeszedem minden bátorságomat,és halkan válaszolok.
- Igen.
- Igen mi ? - Kérdezi nyugodtan.
- Igen éhes vagyok.  -Hebegem remegő hangon.
- Mindjárt hozok neked valamit enni.- Válaszolja, szinte már kedvesen,majd kisétál a szobából. Egy nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat.Nem tudom mit gondoljak.Egyik percben bántani akar,a másik percben meg kedves velem.Talán ez a legijesztőbb benne..hogy nem tudom mikor,melyik férfi fog válaszolni.Nem sokkal később belép az ajtón egy meg rakott tálcával,leteszi a szobában lévő asztalra.Mindenféle illat megcsapja az orromat,farkas éhes vagyok már.Nehéz ellenállni a késztetésnek hogy rá ne vessem magam az ételre.Az olasz után az idős lép be , mondandóját az elrablómhoz intézi.
- Don Massimo szüksége van még valamire?- Kérdezi olaszul.Fogvatartom szigorú pillantást vet rá, és a férfi egy pillanatra kővé dermed.Odalép hozzá, és olyan közel áll meg vele szemben, hogy szinte összeér az arcuk. Alaposan meg kell hajolnia, mert közte és az idős olasz között tizenkét, de az is lehet, hogy annál is több centiméter van.A beszélgetés olaszul zajlik,az ember, aki foglyul ejtett, csak áll és hallgat.Egy kurta mondatot mond végül, mire az idős olasz eltűnik,becsukva maga után az ajtót. Massimo keresztülmegy a szobán, és le ül az asztalhoz.Don... A Keresztapában így hívták Marlon Brandót, aki a maffiavezér szerepét játszotta. Ekkor kezd lassan összeállni az egész: a testőrök, az elsötétített szélvédős kocsik, ez a ház, és az ellentmondást nem tűrő hang , egész végig úgy gondoltam hogy ez az egész Cosa Nostra-dolog  valaki agyszüleménye, erre egy nagyon is valós szicíliai maffia kellős közepén találom magam.Bassza meg. Tényleg nagy szarba vagyok.
- Massimo... – szólalok meg halkan – ...így hívjalak, vagy mondjak inkább dont.Az olasz hirtelen feláll és határozott léptekkel odajön  hozzám. Olyan gyorsan cikáznak gondolataim, hogy már levegőt sem kapok.Az egész testemet elönti a félelem.
- Azt hiszed, most mindent értesz? – kérdezi a széken ülve.
- Azt hiszem, most már tudom, hogy hívnak.-Massimo elmosolyodik, mintha egy kicsit megnyugodna.
- Tisztában vagyok azzal, hogy magyarázatot vársz, miután ettünk elmondok mindent.-Mondja nyugodtan.Majd magához int.
- Gyere ide mia bella!- Mondja kedvesen,és rá mutatt a másik székre.Nem kell sok le is vetem magam a szembe levő székre. Két tányért tesz ki az asztalra,és elkezd magának szedni.. pirítòst ..majd lekvárt ken rá.. Én csak figyelem a kezét,és azon gondolkozom hogy ez a finom kéz mi mindenre lehet képes hogyha felidegesítik.Hány ember halt már meg ezen kezek miatt.Hány ember könyörgött már neki kegyelemért, hányan néztek bele ebbe a sötét szembe a haláluk előtt.A pulzusom az egekbe van, ráadásul egy szál köntösbe vagyok,nem mintha a rendes ruha megtudna védeni,de egy kicsit kellemetlenül érzem magam a vizslatò tekintete miatt.
- Válasszál te is! Azt eszel amit csak akarsz.Nem tudtam hogy mit szeretsz így több mindent hozattam. -Már-már kedves a hangja.Hova lett az az erőszakos ember?
- Köszönöm szépen!- Válaszolom lehunyt szemekkel. Élvezem a csokis croissan ízét...A friss kávé illatát. Szinte mármorba  úszok. Nem is tudom mikor ettem utoljára.Gyakorlatilag azt se tudom hogy milyen nap van,és hogy hol vagyunk.Sajnos van egy rossz tulajdonságom.Nem tudok sokáig csendben lenni.
- Szeretnék kérdezni valamit.- Nyöszörgöm halkan. Félek a válaszától,de attól jobban hogy válasz helyett mit fog csinálni velem.Felpillant rám a sötét barna szemeivel,szinte lyukat éget belém.Meg köszörüli a torkát, és én remegve várom a reakcióját.
- Kérdezzél mia bella!-Mondja.. Talán ezt megúsztam.
- Azt szeretném megkérdezni hogy milyen nap van ma?- Kérdezem remegő hangon.
- Csütörtök van, július 16-a.- Újra az evésre fordítja a figyelmét.
- Akkor ha jól gondolom Szicília szigetén vagyunk...
- Micsoda pengeéles ész! -Feleli nevetve. Jól áll neki a nevetés.Meg törli a száját és elkezd beszélni.
- Öt évvel ezelőtt volt egy ,nevezzük úgy hogy balesetem, többször rám lőttek. Ez olyan ártalom, amely a családunkhoz való tartozással jár, amelybe születtem. Ahogy ott feküdtem, és haldokoltam,  megláttam... – Itt félbeszakítja a mondandóját, és felpattan a helyéről.Elkezd fel alá mászkálni a szobába,hangosan sóhajt egyet.
- Mindaz, amit most el fogok mondani neked, annyira rendkívüli, hogy mindaddig a napig, amíg meg nem láttalak a kórházba eszembe sem jutott,hogy igaz. Massimo folytatja.
- Amikor megállt a szívem, egyszer csak... megláttalak téged. Több héttel később a kórházban visszanyertem az eszméletemet, és később a teljes cselekvőképességemet. Amikor végre képes lettem arra, hogy valahogy átadjam a képet, amely egyfolytában a szemem előtt lebegett, elhívtam egy festőt, hogy lefesse nekem a nőt, akit akkor megláttam. Téged festett le.
- Ez hogy lehetséges?- Kérdezem döbbenten.
- Az egész világon kerestelek téged, bár lehet, a keresés talán túl nagy szó. Valahol belül biztos voltam benne, hogy egyik nap ott állsz majd előttem. És így is lett.Amikor megláttalak a kórházba a pultnál, kész voltam ott helyben elkapni téged, és nem engedni el soha többé, de túl kockázatos volt. Az embereim  követtek téged hazafelé..Innen meg már ismered a történetet.Te hozzám tartozol Amelia!
- Nem egy tárgy vagyok amit birtokolni lehet!Elraboltál, megfenyegettél... Még is mit akarsz tőlem?- Sziszegem a fogaim közül.Az étvágyam is elment tőle...Tudom hogy nem kéne fel idegesítenem.De ez a szituáció annyira hihetetlen.
- Az enyém vagy,és itt maradsz az otthonban, elvárom hogy szót fogadj!- Hisztérikus nevetés tör ki belőlem.Szinte felpattanok a székből és elé állok.
- Te most szórakozol velem! - Bököm meg a mellkasát a mutató ujjamal.
    - Amikor azt mondom, hogy csinálj valamit, és te direkt másként cselekszel, az mindig rosszabbul végződik számodra, mint kellene.Értsd meg ezt, és ne harcolj ellenem, mert ebben a helyzetben vesztes pozícióban vagy.-Felemelem  a könnyes tekintetemet, és olyan gyűlölettel nézek rá, hogy szinte már hátrahőköl.Dühös vagyok,kétségbeesett, és félek.
- Tudod mit Don Massimo?Bazd meg magad! -Győzött a düh.Massimo hirtelen előttem terem és az ujjait a tarkomra szorítja.A tekintete nem dühös, inkább szórakozott.
- Kétségkívül tüzes egy nő vagy!-Vigyorodik el kajánul.Ki látszódnak a hófehér formás fogai.-De tudod mit mondok ? Inkább téged basználak meg! -Mire észbe kapok már a jobb kezem az arcán csattan..Megdermedek, ő is meglepődik.Hirtelen előre nyúl elkapja a mindkét kezemet és elkezd az ágy felé húzni. Hiába ellenkezem, felesleges, ötször erősebb nálam. Ránt rajtam egyet mire én rásek hanyat az ágyra.A köntösöm szét nyílott a dulakodásba, időm sincs eltakarni magam, megragadja először a jobb majd a balkezemet és egy szíjjal oda rögzít az ágyhoz. Miután végez, megáll az ágy végébe és megszemléli a művét.Próbálok kiszabadulni,de meg se moccanik a szíjj.
- Engedj el!!Ezt nem teheted velem!! - Ordítom kétségbeesetten.
- Tudod, mi a baj veled, mia bella?Nem tudsz bölcsen dönteni. A vacsora másképpen is alakulhatott volna, te viszont ezt választottad.Van  valami észkombájn megjegyzés a nyelvem hegyén,Olyan szavak, amelyektől annyira dühös lesz ,mint amennyire én félek, de aztán meglepetésemre megcsókol.Erőszakos, kisajátító csókkal, ami azt üzeni,hogy hagyjam hamvába halni a beszólásomat. Támadásra kész. Nincs benne nyelvezés; annál több esze van.Csupán telt ajkai préselődnek keményen az enyémre. Vége szakad mielőtt még egyáltalán esélyem lenne  reagálni.
- Látod, Amelia,most annyira ki vagy kötözve, hogy sem menekülni, sem ellenállni nem tudsz – nyugtázza a helyzetemet., miközben a keze a combom belső oldalán kalandozik.
- Egyszerre hozzáférek a gyönyörű tested minden, de minden porcikájához.Elkapja a  lábamat és még jobban széttárja .
- Kérlek...-suttogom,mert csak ez jut eszembe.
- Arra kérsz, hogy kezdjem el, vagy arra, hogy hagyjam abba? -Egyszerű kérdés mégis abban a pillanatban olyan nehézne tűnt a válasz, hogy amikor felelni akarok a torkomból csak egy csendes, nyögés jön ki. Massimo följebb csúszik és megáll az arcom fölött, belém fúrva tekintetét. Alsó ajka az orromat, a számat, az arcomat karcolja.
- Egy pillanat és úgy megbaszlak, hogy Szicíliáig elhallatszik a sikításod.
- Könyörgök, ne! – mondom az erőm maradékával, és szorosan behunyom a szemhéjamat, amely alól potyogni kezdenek a rémület könnyei. Csend lett, én pedig nem merem kinyitni a szemem a félelemtől...
- Nem hatolok beléd, ha nem akarod, ezt megígérem neked. Nem könnyű uralkodnom magamon, de annyira, hogy ne erőszakoljalak meg, azért még sikerül. –Felkel az ágyról és rám se nézve ki megy a szobából.Ott maradok a kavargó érzéseimmel  és megkötözve.