Esik odakint. Hallom amint veri az eső az ablakot .Mély lélegzetet veszek, lassan kinyitom a szemem. Egy pillanatra elfelejtem, hol vagyok, de aztán eláraszt a szomorúság. Sokat gondolkodok az életemen,sokszor eszembe jutnak a szüleim hogy vajon min mennek keresztül .Eltöprengek azon vajon sejtik-e, hol lehetek, vagy a rendőrség megmondta -e anyának, hogy már semmi esély a megtalálásomra.Haza akarok menni .Hiányzik a megszokott kis életem .Az otthonom ,a kórház, még egy hosszú 12 órás műszak is jobb lenne ennél .Hogy kerülhettem ilyen szituációba ?Miért pont én ?Önsajnálatomból az ajtó zörgése ránt vissza .A Don az.Ez alkalommal komolyabb arcot vág .Érzem hogy most nem kéne próbára tennem a türelmét.Ma is nagyon jól nézik ,makulátlanul tiszta ingbe van ,és szokásához híven talpig feketébe .Haja hátra van fésülve .Minden tökéletesen néz ki rajta .Semmi erőm meg mozdulni ,amikor megmozdítom a fejem ,elkezd sajogni a vállam .Massimo ide lép az ágy mellé,és fölém tornyosul .Semmit nem tudok leolvasni az arcáról .
-Fel tudsz kelni ? -érdeklődik ,a hangja tárgyilagos ,igazából a válasz nem is érdekli .
-Azt hiszem igen,de mindenem fáj.-válaszolom.
-Elhiszem ,de nézd csak hogy hatott a modorodra...
Összeszorítom az állkapcsom és inkább csendben maradok.Don megfogja a csuklómat és kiszabadítja mindkét kezemet .Magam elé kapom a kezeimet ,és elkezdem masszírozni,kell egy két perc mire össze szedem magam .
-Hoztam neked tiszta ruhát ,nyugodtan menj fürödni ,szed rendbe magad.Húsz perc múlva lent várlak a konyhába ,Domenico majd le kísér .
Reagálni sincs időm,ki is fordul a szobából.Vajon most mit tervez ?Milyen büntetést szán nekem ? Inkább nem akarom megtudni .Gyorsan össze kapom magam és elmegyek fürdeni .A mosdónál megtalálom a tiszta ruháimat ,fekete csipkés tangát meg egy hozzá illő melltartót, a szoknya pedig egy vér vörös selyemből készült ,látszik hogy drága volt.Engedek gyorsan a kádba forró vizet ,teszek bele egy kis habfürdőt .Gyorsan bele ülök és elfekszem .Rettenetesen jó érzés az izmaimnak.Lehunyom a szemeimet és egy jobb helyre képzelem magam. Hirtelen fel eszmélek ,gyorsan kimászom a kádból, nem akarok elkésni .Új puha törölközőmmel törölöm magam szárazra.
Megszárítom a hajamat, és kisminkelem magam a sminkkészlettel amit a szekrénybe találok. Van benne egy vörös rúzs amit vastagon felkenek a számra, és egy kozmetikai törlővel pedig leszedem a fölösleget. Megjelenésem már majdnem tökéletes .Belebújok a fekete csipkebugyimba és melltartómba, majd magamra húzom a ruhát és kilépek a fürdőszoba ajtaján. Igazából egy kicsit le akarom nyűgözni Massimot .Az ajtó előtt találom Domenicot.
-Szia,te biztos Amelia vagy.Én Domenico Torricelli vagyok,Massimo öccse . -Nyújt kezet .
-Helló ,Amelia Brown. -Válaszolom.
-Látom már jobban vagy .
-Igen ,köszi.Gyere le kísérlek a Donhoz,ne vàrakoztassuk meg.
Amint le érünk a konyhába egy megterített asztalnál találjuk Massimot . Ahogy meglát rendesen végigmér,még a homlokát is kissé összeráncolja.Szerintem sikerült lenyűgöznöm ,szinte felfal a szemeivel.Azért azt sem lehet elfelejteni hogy ő is jól nézik ,sőt fantasztikusan .Fehér ing van rajta ,fekete nadrággal ,nagyon jól áll neki .Az arca nyugodt ,már -már elégedettséget látok rajta .Tényleg érdekel,hogy miért olyan különleges ez az este. Hirtelen meglàtok egy óriàs ablakot és lerázom magamról Domenico kezét és odaszaladok .Próbál visszatartani, de nem jön utánam. Megraagadom a függönyt ès kikandikálok.Gyönyörű a táj.Az agyam képtelen feldolgozni bármit, ami túlmegy azon, hogy láthatom a kinti világot. Még mindig csapdában vagyok.Börtön a paradicsomba.
Túláradó lelkesedéssel bámulok ki az éjszakába. Massimo meg se szòlal.Megérintem az ablak langyos üvegét. Érezni akarom a kinti levegőt,élni akarok még.Annyi minden van amit még nem láttam.Egy emberen múlik hogy láthatom-e még a napfényt,a tengert ...Az ő kegyelmétől múlik minden.Ez borzasztó érzés.A Don hangja szakítja félbe a töprengésemet.
- Éhes vagy? - szòlal meg jóval mögöttem.
Rá sem nézek,annyira magával ragad a kinti élet ,és elvonja a figyelmemet minden másròl.Kibökök egy „asszem -et.
- Nos, az "asszem" egy eldöntendő kérdés. Nagyra becsülném, ha helyénvaló módon válaszolnál nekem, és felém fordulnál, ha hozzád beszélek. Elszakítom a tekintetem az ablaktól, hogy ránézzek. Már megint az a nagy mosoly virít a képén. Ami más helyzetbe mást jelentene,de ez nem egy happy end-el végződő történet.
- Bocsánat, Don.-szabadkozom miután összeszedem magam. - Igen... Éhes vagyok.
-Akkor gyere ülj le !-Csirke van rizzsel, vagy pedig Cannelloni.Melyiket óhajtod?
- Hm... a rizst? - válaszolom megint elfordulva. Még ez is vizsgának tűnik egy játéknak. Egyáltalán nem vagyok éhes, de félek, hogy ha nem eszem, akkor vissza kell mennem a börtönömbe. Elő veszi a rizst, és egy tányérra kanalazza,majd tesz rá két szelet sült csirkemell szeletet .Milyen házias!Ha valaki kívülről látná azt gondolná hogy a férj gondoskodik a feleségéről.Nagyobat nem is tévedhetne.
- Ettél már Cannellonit?Olyan csevegő hangon beszél,mintha csak a szoba színvilágáról diskurálnánk. Óvatosan és halkan bezárja a mikrò ajtaját és beállítja az időzítőt.Türlmesen várja a válaszomat.
-Mégnem .-válaszolom.
-Érdemes lenne meg kóstolnod, megkell ismerned az új otthonod.-Jelenti ki tényszerűen.Bizonyára nem valami jól leplezem az érzéseimet, mert gyorsan hozzáteszi:
- Nincs több sírás, Mia bella.Nincs több vissza beszélés,nincs több büntetés úgyhogy nincs több könny.Megértetted?-A szájába veszi a kanalat, amit használt, és megint kinyitja a hűtőt. Én meg csak idióta módjára bámulok rá, s nem tudom hogy mit kéne csinálnom. Bólintok. Ennyire tellik tőlem.Jobb ha nem mondom ki amit gondolok.Kivesz két sört a frigóból, leteszi őket a konyhapultra, aztán kiveszi a tányért a mikróból.
- Tessék!- nyújtja a tányért -, de vigyázz, mert forró!
Kiveszi a másik tányért is a mikróból, és leteszi az asztalra. Aztán felemeli az egyik sört, és hozzám lép vele. Megfogja a bal kezemet, és a hosszú, kemény üveg köré fonja, a saját tenyere alá. A hűs nedvesség fantasztikus érzés a bőrömnek.Felpillantok rá, s hirtelen elakad a lélegzetem ,fantasztikusan néz ki, ha más helyzetben találkoztunk volna akkor tetszene is .Összeszorítom a combomat. Bizsergek .Keze egyszeriben eltűnik az enyémről, és kizökkenek a révületből.Massimo is észrevette a hangulat változásomat.Mikor nem vett észre valamit?
- Mi az? Most meg mi lehet a baj?-Kérdezi nyugodtan.
Olyan szemekkel nézek rá, melyek szinte kiáltjàk: viccelsz?!
Vállat vont - Bármikor visszaküldhetlek a szobádba.
Összerezzek a felvetéstől.
- Ne! én... hálás vagyok. Csak... Nem tudom hogy mi ezzel a célod.
- Hmm. -Ennyit válaszol csak.
Próbálok nem ránézni; valahányszor megteszem csak a csókjára tudok gondolni.Ahogy annyira lágyan és gyengéden jó érzésre kényszerítette a testem, pedig küzdöttem ellene. Aztán arra, hogy milyen kegyetlen volt. Az ételt turkálva a régi életemen túlmutató dolgokra gondolok.Eltöprengeknrajta, hogy vajon kijutok-e innen valaha is. Az ötlet annál valószínűtlenebbnek tűnt, minél tovább maradok Massimoval. Viszont azt is tudom hogy sohasem adhatom fel a reményt.Egyszer csak beugrik hogy mi lenne a Donnal, amikor hazajutok?Bíróság elé kerülne? Gondolat vegyes érzéseket ébreszt bennem. Bassza meg, talán Stockholm szindrómám van.
- Nem azért hívtalak meg vacsorára hogy velem egyél, és a kajádat fixírozd.
Felpillantok rá. Megint mosolyog.Talán csak túl helyes ahhoz, hogy lecsukják. A börtön gondolata a saját szodómiámra emlékeztet.
- Mesélj az otthonodról, mia bella!Testvérek?
Érzem a tűszúrásokat a szemem mögött, amelyek könnyáradattal fenyegetnek.Leteszem a villát, és eltakarom a tenyeremmel az arcomat, hogy visszaerőszakoljam a könnyeket. Nem akarokerről beszélni, vele nem; ahhoz túlságosan fáj.Az agyam racionális fele viszont azt súgja, hogy ha megnyílok előtte, akkor talán meglátja bennem az emberi lényt, és máshogy fog kezelni. Örökre kienged a sötétből, talán szabadon is bocsát. Ez egy lehetőség. Méghozzá nagy. A könnyeket most sikerül visszaverni. Meg tudom csinálni. Meg kell csinálnom.
- Egyke vagyok- válaszolok.
Sokáig méregett mielőtt megint megszólal.
-A szüleid ?
-Anya és apa nem messze Londontòl élnek egy kis vàrosba.-nem vagyok hajlandó több információt megosztani vele.Nem akarom a szüleimet bajba sodorni.
Hátradől a széken, úgy bámul rám, azzal a sötét tekintetével. Mintha tudna valamit, amit én nem, és szórakoztatná. Előrehajol , kezével az enyém után nyúlva.
Megpróbálom elhúzni a kezem, de makacsul tartja.Megkockáztatom hogy ránézzek.Össze kapcsolódik a tekintetünk ..A szemem megtalálja az ajkát..A csókunk jut eszembe.Érzem hogy elönt a forróság.Vajon neki is eszébe szokott jutni?Megköszörüli a torkát, s mire megszólal, visszanyerem az önuralmamat.
-Szerinted hiányzol nekik?Olyan tárgyilagosan kérdezi mintha a válasz nem törhetne össze engem legbelül. De összetör...nagyon.
Úgy zokogok hogy a könnyeim elárasszák az egész arcomat, így folyton a ruhákba kell törölnöm a kezem.
- Kérlek, hagyd abba! Miért vagy ennyire kegyetlen? -Türelmetlennek látszik.
- Csak felelj a kérdésemre! Nagyon egyszerű: szerinted hiányzol nekik? Vagy gondolod, hogy már továbbléphettek és megfeledkezhettek rólad?
Kihúzom a kezem a határozott szorításából, és az asztalra csapok.
-Te nem ismersz engem! Nem ismered a családomat. Semmit sem tudsz rólam. Csak valami beteg perverz vagy, aki nőket rabol el, hogy felsőbbrendűnek érezhesse magát! Szerinted nem szarom le, mit mondasz? De igen. Gyűlöllek!
Abban a pillanatban, amikor a kirohanásom végére érek, hideg, sötét és súlyos félelem lesz úrrá rajtam. Dühösnek tűnik. Szelíden a tányérjához ütögeti a villáját, de elég rápillantani a szorítás hevétől elfehéredett bütykeire, melyek elárulják hogy most éppen egy fikarcnyi szelídség sincs benne. A szemébe nézek ,tekintetem az övébe fúrva, és nem sütötöm le a szemem. Remélem , hogy alábbhagy a mérge. Ha másfelé nézek, nincs számomra remény.Hirtelen felnevet. Olyan hangosan és erősen, hogy összerezzenek és a fülemre szorítom a kezem. Ordítani akarok csak hogy elhallgattassam. Feláll a székből, aztán kinyújtott karral odajön hozzám. Gyorsan az arcom elé kapom a kezem, hogy védjem. Legnagyobb meglepetésemre a tenyerébe fogja az arcom, és olyan hévvel csókol szájon, hogy egy kicsit belesajdulnak az ajkaim. Az arcát közel tartja az enyémhez, érzem meleg leheletét a számon.
- Ezért most nem kapsz ki mia bella. Nem kapsz ki, mert annyi mindent elárultál vele magadról. És kedvellek; kedvelem a mocskos kis szádat. Nem akarom bántani. Szívesebben csókolom, így.Megint az enyémre teszi a száját. Ezúttal gyengéden, nyelvével körüljárva az ajkamat, amíg szét nem nyitja. A csuklójára teszem a kezem, enyhén eltolom magamtól, aztán elfordítom a fejem, és a kézfejemmel megtörlöm a számat. Felegyenesedik megfogjab az állam, és felemeli.Megint egymásra nézünk.
- De ha nem hagyod ezt abba, kénytelen leszek kemény leckét adni a mocskos szádnak. Megértetted?
Lassan bólintok, miközben még mindig az államat tartja a hosszú ujjaival .Elmosolyodik - Helyes.
Visszaül a helyére; láthatóan elégedett magával. Ennyit a sajnálatáról.
- Igenis hiányzom a családomnak- győzködöm- Sosem fogják feladni a keresést. Egyetlen szülősem adná fel a gyermeke keresését.
- Ha te mondod - suttogja hűvösebb arckifejezéssel.
Elfordulok és meghúzom a sörömet, felemelem a villámat, és bekapok egy nagy falatot. Ha tele a szám, nem tudok beszélni. Néhány percig csendben ülünk, csak az evés és az ivás hangja hallatszik. A villámra bámulok,a fémvillámra - túl sokáig, mert amikor érzem, hogy figyelnek, felpillantok.Massimo csak mosolyog rám. Kihívóan, hogy nyugodtan használjam ellene fegyver gyanánt. Furcsa a felismerés, hogy kiismertem a különböző mosolyait. Szerintem egy picikét berúgtam, mert a világ egy kicsit... nem tudom, ingatagnak tűnik. Számomra ismeretlen okból kifolyólag kísértést érzek arra, hogy megismételjek egy kérdést... óvatosan.
Korábban azt mondta egyszer, hogy nem fog megerőszakolni.
- Don... - itt megállok.Nem mond semmit, úgyhogy folytatom:- Ami az előbb történt... az minden, amit terveztél velem?
A kérdésem mintha a legkevésbé sem lepné meg, nekem mégis úgy tűnik, mintha a legfontosabb kérdést tettem volna fel neki, amit valaha csak lehetett.Folytatja az evést, anélkül, hogy megint rám nézett volna. Turkálom az ételt, és iszogatom a sört, amint a csend egyre sűrűbb lesz.Nyilvánvaló hogy tudja a választ, de nem akar semmit sem mondani.Kipirult az arcom, bár szerintem az alkoholnak nem sok köze van ehhez. Ismét a tányéromra nézek.Minden eltűnt róla; vicces, mert nem emlékszem rá, hogy megettem.
- Még egyet? - mutat az italomra, szája sarkában azzal a bujkáló mosollyal.
- Ööö... aha, azt hiszem.
Feláll az asztaltól, és elindul a konyhában. Újból körülnézek még mindig egy kicsit sokkos állapotban attól, hogy ide kerülhettem. Sosem hittem, hogy ilyen megtörténhet velem. Sosem gondoltam, hogy az életem ilyen borzalmas fordulatot vehet, bár legalább nem a legrosszabbat. Nem mintha bármi okom lenne az optimizmusra. Hamarosan is visszatér egy üveggel a kezében, kinyitja és ideadja nekem.
- Ne igyál túl sokat! Nem akarom, hogy rosszul legyél.
Beleiszok az üvegbe, s rácsodálkozom, hogy mennyire vízszerűnek tűnik már a számomra. Visszaül a székére, rám sem hederít és eszik -iszik tovább. Ezzel felidegesít.
- És mi a helyzet veled...Don?- provokálom- A te családoddal?
- Mi van velük?
- Felteszem, nem mindannyian emberrablók.
Tényleg elmosolyodik. Nem a megszokott félmosollyal, amit mindig
próbál leplezni. Igazán. Istenem, milyen helyes ez a faszkalap! Nem igazság!
- Nem.
- Semmi lánytestvér? - Nincs.
-És az anyukád?
Massimo arckifejezése üres lett.
- Meghalt.
Óriási veszteségérzet söpör végig az asztalon, és jobb belátásom
ellenére mélyen meghatódok.Ha az én anyukám meghalt volna... Elvesztem volna. - Részvétem - suttogom, és úgy is érzem.
- Köszönöm - préseli ki a fogai között.
- Hogyan halt meg?
Olyan vadság lángol a tekintetében, amilyet még nem láttam, de
kötöm az ebet a karóhoz. Becsületemre legyen mondva, ő szakítja meg a szemkontaktust. Átdöfi a tésztáját, és eszembe jut, hogy azt az erőszakos szúrást nekem szánja. Problémái vannak az anyafigurával. De kinek nincsenek?
- Mi történt az anyáddal? - kérdezem.
-Gyere ide,mia bella.
A torkomban dobog a szívem a hirtelen hat baritonná mélyülő
hangjától. Már tudom hogy ez a hangszín mit jelent. A fejemmel akaratlanul nemet intek így már azelőtt láthatja a gondolataimat, hogy szavakba önthetném őket
- Nem bántalak. Nem foglak, amíg nem kényszerítesz. Most pedig gyere!
A hangja gyengéd és szigorú . Szavai a komolyság súlyávalnehezednek rám. Felállok és lassan leküzdöm a közöttünk lévő távolságot. Közvetlenül előtte állokvmeg. Előrenyúl,hogy az alkaromra tegye a kezét, megtámasztva engem.
- Látod... - sóhajt fel. - Most annyira édes vagy, annyira tanulékony és alázatos! Tisztelsz engem; tiszteled, amit megtehetek veled, ha úgy akarom. Amiért ilyen vagy, mást sem akarok, mint megvédeni téged, és levenni a kínt a kis válladról. Itt és most, ha én tennék neked egy ígéretet, akkor meg is tartanám.
Feláll a székből, még mindig fogja a karomat. Elakad a lélegzetem, a fejem pedig zakatol az alkoholtól és a mellkasomban támadt újfajta szorongástól. Lenézek a lábamra, mert nem akaroka szemébe pedig érzem magamon a tekintetét. A légzése nehézkesebbnek tűnika szorítása jelentőségteljesebbnek. Lehajol.Akkor már egyáltalán nem veszek levegőt. Szinte gyengéden csókolmeg, előszőr az egyik arcomat, aztán a másikat.
- Gyönyörű vagy ma este ! -a kijelentése után egyszerűen csak elsétál.
- Pakold az edényeket a mosogatóba! Mindjárt jövök - szól hátra nekem.
Megigézve engedelmeskedem.Gyorsan összegyűjtöm az összes edényt, beteszem őket a mosogatóba, s letörlöm az asztalt egy szivaccsal, amit a mosógatònál találok.Ha nem láttam volna, ahogy kinyitja az italomat, azt gondolnám hogy beletett valamit. De nem, valószínű csak részeg vagyok. Fel sem tűnt eddig hogy magamra maradtam, hogy menekülési útvonalat kereshettem volna, míg meg nem hallom Massimo közeledő lépteit. Vizsgáztat? Hirtelenjében idomítás alatt lévő állatnak érzem magam. Marad, Amelia ! Marad! Jó kislány!
- Nos, gyönyörűségem , ez tényleg szuper volt, de attól tartok, hogy el kell intéznem valamit; ami azt jelenti, hogy vissza kell térned a szobádba.
Jeges borzongás fut felfelé a gerincemen. Beleremegek, kissé túl erősen is.
Kérlek,Don - nézek egyenesen a szemébe.
- Nem zárhatsz be megint !Kérlek, ne küldj vissza!
A testem rázkódni kezd a rettegéstől és a pániktól. De már nem olyan eszeveszett és dühös rohamként. Az alkohol csaknem ellehetetleníti, hogy leplezzem az érzéseimet.
- Mia bella, mindketten tudjuk, hogy könyörgéssel nem mész semmire. Megmondtam, hogy dolgom van, és nincs időm bébiszitterkedni.
Attól még könyörögök neki.
- Nem kell bébiszittelned, megígérem. Nem leszek útban, csendben leszek; úgy viselkedek, ahogy akarod. Kérlek szépen! Ne küldj vissza abba a sötét szobába! Meg fogok őrülni ott.
Ránézek mindent beleadva a rimánkodásba. Képtelen vagyok visszamenni abba a szobába. Képtelen vagyok visszamenni a sötétbe, a magányba, a falak ölelte félelembe.
Mélyet sóhajt, csendesen mérlegelve a szavaimat.
- Áruld el, mi lenne a jó nekem ebben?
Hirtelen nem tudok mit válaszolni, legszívesebben elküldeném a francba.Beképzelt fasz.Szerintem látja rajtam a gyötrődésemet , és inkább most az egyszer megkímél.
-Oké! Beleegyezek hogy nem zárlak be.De szót kell fogadnod,nem szökhetsz meg.Az embereim melletted lesznek állandóan.Domenico pedig a rendelkezésedre áll bármibe is kell segítség.
Megkönnyebbülés áraszt el.Ezt a csatát megnyertem.
-Igérem hogy szót fogadok , köszönöm Don. -vàlaszolom szemlesütve.Hirtelen sarkon fordul és ott hagy a konyhába.
YOU ARE READING
Sötét Szicília
Fanfiction"Hogyan szeretheti az ember a fényt, miközben a sötétségben él?,, Brent Weeks Tartalom: Amelia Brown egy huszonkét éves átlagos életű fiatal nő.Sohasem gondolta volna hogy egy júliusi napon gyökerestül megváltozik az élete, és soha nem lesz már önm...
