Önismeret

1.fejezet

I.rész

A játszótér tele volt velem egykorú, virgonc gyerekekkel. Felnéztem Anyára, mire õ barátságosan bólintott és eleresztette kicsiny kezemet, hogy utamra engedjen. A hirtelen szabadságtól nem is tudtam melyik játékot próbáljam ki elõször. Az óvodában mindig hintázni szoktam, ez volt a kedvencem. Így ez után kutattam nagy serényen. Meg is pillantottam nem messze két hintát, melyek ülése piros színben pompázott és zöld lánccal voltak felakasztva. Az egyiken egy fonott hajú, pöttyös szoknyát viselõ lány ült, ám a másik szabad volt. Sietõsen odaszaladtam, nehogy valaki elfoglalja az áhított játékomat. Ez a hinta magasabban volt, mint azok, amik az oviban találhatóak. Valószínûleg nagyobb gyerekeknek, inkább már iskolásoknak szánták õket. Én viszont kitartó voltam és nagy elhivatottsággal megpróbáltam magam fölügyeskedni rá. Az ülés mögé álltam és megmarkoltam a két rögzítõ láncot, ami tartotta a szert. Minden erõmet beleadva, kicsit inogva, de végül sikerült elérnem a célomat: a hintán ültem. Oldalra pillantottam és tekintetem összetalálkozott a fonott hajú lányéval, aki szerintem már egy jó ideje nézett engem.

-Szia - nyitottam felé egy köszönéssel.

-Szia - válaszolt jólnevelten.

Egy ideig csak egymást néztük kíváncsian, majd így szólt:

-Nagyon ügyesen másztál fel. - dicsért meg - Engem apának kellett felraknia. – mondta kicsit szégyenlõsen. Rámosolyogtam és megnyugtattam, hogy régen én se voltam ilyen remek hintamászó és hogy ehhez igen sok idõ kell, míg a gyerek kellõen elsajátítja a megfelelõ módszereket hozzá. A lányt egyébként, mint kiderült Petrának hívták és ugyanúgy 5 éves volt, mint én. Petra nem nagyon tudott hintázni, így nekem kellett megtanítanom õt. Élveztem a rám háruló feladatot és büszkeséggel töltött el, mikor már lökés nélkül is képes volt magát elõre-hátra hajtani. Még Petra szülei is megdicsértek és megköszönték, hogy a lányukat kiváló hintázóvá képeztem. Az új legjobb barátnõmmel körbejártuk az egész játszóteret és a csúszdáktól kezdve a mászókáig mindent kipróbáltunk együtt. Épp homokvárat építettünk, mikor Petra szülei közölték, hogy most már ideje menniük. Mi persze tudtuk, hogy ez az örök elválás jele lesz, hisz köztudott, hogy akivel a strandon, parkban vagy a játszótéren összebarátkozol, azt soha többé nem látod. Mindkettõnk szeme könnybe lábadt. Petra még egy rövid hisztit is rendezett, hogy õ ugyan nem akar hazamenni, de a vége persze az lett, hogy a felnõttek nyertek. A bánatos búcsú után egyedül maradtam és egyedül is éreztem magam.

Szemeimmel most a pad felé néztem, ahol Anya még nem régen ült. Az viszont üres volt. Anyát meg sehol sem láttam. Rögtön rám tört a kétségbeejtõ pánik, hogy elfelejtett engem és itt hagyott. Szaporán forgattam jobbra-balra a fejem, hátha megpillantom valahol. A játszótéren már csak egy-két gyerek zsivaja hallatszott. Az érkezésünk idõpontjában ennek az ellenkezõje volt megfigyelhetõ. A játékszerek üresen álltak és a maradék ott tartózkodók is a cókmókjaikat rendezgették, indulásra készen állva. Én meg ott voltam egyedül és fogalmam sem volt róla, hogy hol van az anyukám. Rám tört a félelem, hogy mi lesz, ha besötétedik. Mi lesz, ha valaki el akar rabolni. Vagy mi lesz, ha az egész éjszakát ott töltöm egymagamban és majd csak holnap találnak rám a játszani jövõ gyerekek vagy azok szülei. Magányomban lekuporodtam az egyik csúszda aljához és összehúztam magam. Próbáltam visszatartani könnyeimet, de végül elpityeredtem. Hol lehet õ? A drága, szeretett anyukám. Képes volna itt felejteni engem?

Szerencsére nem sokáig kellett könnyeimben rázkódnom, mert ekkor egy nõi hang hallatszódott mely Anyáéhoz hasonló volt. Rögtön fel is kaptam a fejemet és újból jobbra-balra forgolódtam hátha megpillantom ki beszél. Végül megláttam. Ott volt egy fa takarásában és telefonált valakivel. Látszólag feszült volt mert föl-alá járogatott. Tüstént odafutottam hozzá.

-Anyaa, anyaa! – kiáltottam megkönnyebbülten, de Anya csak egy mosollyal jutalmazott és intett, hogy kövessem, valószínûleg hazafelé. A szemem még mindig csillogott a könnyektõl és a szipogásom sem hagyott alább, de Anya ezt nem vette észre. Õ csak beszélt tovább serényen.

A hazaút számomra csöndben telt. A pár percnyi rémületem azzal kapcsolatban, hogy elvesztettek egy játszótéren még mindig nyomasztott és örültem volna, ha elmesélhetném valakinek. Mondjuk anyának, de õ nem figyelt most rám. Nem akartam hazamenni. Ott minden zûrös és sose érzem jól magam. Sokkal inkább szerettem az óvodát, ahol lehetett barátkozni és játszani másokkal. Otthon mindig is unalmas volt. Anyának sose volt ideje, hogy velem játsszon, Apa pedig volt, hogy csak a késõi órákban ért haza, de én olyankor már mélyen alszom általában. Kivéve, ha nem tudok. Sose értettem azokat, akik lefekszenek és már alszanak is. A délutáni alvást is gyûlöltem. Unalmas volt és valahogy rajtam kívül mindenki a lóbõrt húzta, míg én gondolataimban utazgattam. Egyszer megpróbáltam a mellettem lévõ gyerekkel beszélgetni alvásidõben, de 5 perc után panaszkodott, hogy õ fáradt és még az óvónénik is megdorgáltak, hogy inkább próbáljak meg én is szundítani egyet.

Megérkeztünk a házunk bejáratához. Anyával felgyalogoltunk a harmadikra a lépcsõházban. Õ még mindig telefonált. Kinyitotta szerény kis lakásunk ajtaját, majd mikor lepakolt, végre hozzám szólt:

-Jázmin mindjárt szedek ki neked spagettit, addig foglald el magad!

,,Foglald el magad'' Egykeként elég sokszor hallottam már ezt, de még mindig nem jöttem rá a titokra, hogy hogyan tudnám elfoglalni magam. Van egy tengerimalacunk, akit Vendinek hívunk. Olykor, mikor úgy érzem senki nem figyel rám, Vendinek mesélem el a napjaimat és gondjaimat. Igazából õ jó hallgatóság, bár reagálni nem szokott (ijesztõ is lenne, ha válaszolna), mégis elégnek érzem az õ figyelmét. Vendi ilyenkor érdekfeszítõ tekintettel bámul rám (már amennyire lehet ilyet mondani egy tengerimalacról) és barna gombszemeit az égvilágért se venné le rólam. Történeteim közben elropogtat néhány répakarikát, de ugyanúgy merõn figyel engem. Amíg Anyára várok leülök a kisasztalomhoz és egy füzetben tiszta lapot keresek, hozzá pedig a színes ceruzáimat. Petra pár órás barátsága egy olyan dolog, amit muszáj megörökítenem. Így lerajzoltam magunkat, ahogy épp a hintán ülünk. Petrát fonott hajáról és pöttyös szoknyájáról lehetett felismerni. Mellé én kerültem. Gyûlölöm, hogy szõke a hajam. A rajzokon mindig sárgát kell használnom a felismerhetõségért, mert szõke ceruzát még nem gyártanak. Bosszantó. Lassan már egy órája, hogy csinosítgatom kis mûalkotásom, Anya még mindig nem rakta le a telefont. Mikor hazaértünk is éhes voltam, mostanra viszont egyre elviselhetetlenebbül korgott a pocakom és úgy éreztem még egy fej káposztát is meg tudnék enni, pedig ki nem álhattam a káposztát. Tudtam, hogy cselekednem kell a túlélés érdekében. Felálltam asztalkámtól és a lehetõ leghalkabb léptekkel kisurrantam szobám ajtaján. Anya a nagyszobában szövegelt, így hangtalanul, nehogy megzavarjam beléptem a helyiségbe. Kitartóan figyeltem, amíg szemkontaktust nem alakít ki velem. Mindenhova nézett, csak rám nem. Kezei csapkodásából meg harsány hangjából hamar leszûrtem, hogy feszült állapotban van. Így nem mertem megszólítani. Továbbra is csak álltam és néztem. Két kiabálás között végre felém fordult, de nem szólt, csak mutatóujját tartotta föl, jelet adva arra, hogy még várjak. Én viszont éhesebb voltam, mint valaha, tehát úgy döntöttem kezembe veszem a dolgokat. Kicammogtam szegényes kis konyhánkba és a hûtõ ajtót kitárva tudatosult bennem, hogy nem fogom felérni az óhajtott spagettimet, mert túl magasan van. Odavonszoltam egy széket és csakúgy, mint a hintára, erre is könnyen feltápászkodtam. Így már végre szemmagasságba került velem a tészta és a szósz, melyeket ki is ragadtam a frizsiderbõl. Ez eddig rendben is volt, de mindkettõ nehezebbnek bizonyult, mint amit én elbírok. Mivel nem volt szabad kezem, a lemenetel is komplikált feladatnak látszott. Én viszont találékony voltam és elõször megfontoltan leguggoltam, onnan pedig már gyerekjáték módjára leültem. A székrõl még nem ért le a lábam, így újabb akadályba ütköztem. Megpróbáltam a lehetõ legjobban elõre csúszni, hogy legalább a spiccem érintse a talajt, majd onnan magabiztosan leszökkeni. Vidám történet lett volna, ha azt mondanám épségben lejutottam, megmelegítettem a vacsorámat és jóllakottan telt utána az este, de ez nem egy vidám történet. A tésztástálat tartó kezem feladta a szolgálatot és remegni kezdett. Tudtam, hogy le fogom ejteni, mégis inkább odakaptam a másik kezemmel, hogy elkapjam. Ezzel azt eredményezve, hogy a szószós és a tésztás tál is nagy csörömpöléssel a padlón landolt. A porcelánedény darabjaira tört és a konyha csempéjét is szétzúzta a becsapódáskor. Ezzel a mutatvánnyal értem el, hogy anya lerakja a telefont és kiszaladjon hozzám.