💜 Tűzön vízen át -Kézilabda és szerelem- 💜

8. rész

Azóta nem beszéltünk de nagyon nem is akartam. Kicsit elfeledkeztem arról, hogy milyen témában is beszélgettem az edzőmmel pedig szívem szerint vissza olvasnám minden pillanatban, mert olyan remegő, bizsergető érzés ha csak eszembe jut...
Ma lesz a meccs. Most nincs bennem az a drukk ami szokott elvileg nem játszhatok. A ruhámat felveszem, összekészítem a kulacsom és az edzőtáskám éppen úgy, ahogy szoktam. Fanni éppen akkor csenget.
Hamar leszaladok.
-Szia Fanni, mehetünk.
-Csá, jobban vagy amúgy?
-Fogjuk rá. A lelkem jobban fáj, hogy nem játszhatok.
-Próbálunk beszélni Zsoltival. Talán enged.
-Nem fog. Összeállította a csapatot. Ez van.
Megrántom a vállam.
Hamar beülünk az autómba és elindulunk a sportcsarnok felé.
Odaérünk azonnal a csarnokba fordulunk be mivel mindkettőnk a mezében van.
Hamar bekapok egy sajtos rudat. Most szabad, hiszen nem fogok futkosni annyit, hogy felkeverjen.
A többiek már melegítenek, beállunk mi is Fannival.
Nagyba futjuk már a köröket mikor meglátom Zsoltot. Hangosan tapsol egyet.
-Lányok, ide!
Erre a hangra még a másik csapat is idenéz. A lányok sugdolózni kezdenek.
Nem lepődöm meg, hiszen ma is brutálisan szexi az edző. Fehér pólóban és fekete térdnadrágban van a nyakában lóg a sípja.
Ahogy fürkészem a másik csapatot, feltűnik egy ismerős alak. Magas és szőke, csinos idomokkal.
Te jó ég ez Zsolt barátnője. Szóval ő is kézilabdázik?
Már értem! Múltkor mesélte a Zsolt, hogy ismeri a csapatot, helyettesített náluk. Szóval ott ismerte meg ezt a lányt. Mikor rádöbbenek a dolgokra, érzem, hogy vágok egy furcsa képet.
A csapattal hamar összebeszéltünk, átdumáltunk minden formációt és úgy nézett ki a dolog, hogy indulhat a meccs. A bíró felállította a csapatokat, a játék elindult.
Én ülök a padon és igyekszem nem elsírni magam. Nagyon hiányzik a játék.
Az ajkai csapat nagyon erősnek bizonyul. Már 4-1 az állás, az ő javukra. Az edző időt kér kb 15 perc után.
A csapatom már leizzadt.
-Csajok mi a baj? - kérdezi az edző idegesen.
-Mindent jól csinálunk. Erősek! - szól lihegve Fanni.
-Meg csalnak az a Barna lány az előbb olyat odakönyökölt nekem. - panaszkodik Barbi.
-A bíró nem fújta le nem történt csalás! Szedjétek össze magatokat! Szívjátok fel egy kicsit a tüdőtöket és mindent vele!
A csapat visszavonul. Látom Fanni arcàn, ahogy a düh átvált elszántsággá. És tudom, hogy ez a lényeg. Méregből nem szabad játszani.
Már annyira szurkolunk kiabálunk, hogy én is felálltam a helyemről és magyarázok, hogy mit hogyan kellene.
Vannak gólok, vannak mellélövések, de az állás kezd kiegyenlítődni,
10-9 még mindig Ajka javára.
A bíró fél időnél megfújja a sípot. A csapatok lihegve levonulnak. Kiment mindenki az öltözőbe. A hangzavar nagy, mindenki fél, hogy veszítés lesz.
-Egy gól a különbség ne hagyjátok magatokat! - kiabálom.
-Jó neked könnyű a padról a kiabálsz! - förmed rám Barbi.
Ránézek az edzőre.
-Barbi ezt fejezd be! - parancsol rá a kapusunkra. Barbi erre elhallgat.
Egy könnycseppet elejtek. Nem erre számítottam a csapatomtól.
Letelt a szünet és elkezdődött a második félidő. Az idegek már pattanásig feszülnek mindannyiunkban. Ránézek Zsoltra, akiről szakad a víz és úgy beleéli magát a játékba mintha az élete múlna rajta.
Az állás 18-17 Ajka javára. A csapat elszánt, és már csak percek vannak hátra. Szoros az állás de még nem sikerült kiegyenlíteni sem.
Aztán mikor 2 percel a vége előtt Fanni bedobja a kiegyenlítő 18. Gólt, leszalad a pályáról.
-Futás Klau, ments meg a csapatot! - kiált rám.
Felpattanok a padról.
Jön a támadás! Hamar védekezek, mikor az edző barátnője fölém ugrik, hogy lőjön, hátrakapom a fejem és látom Barbit, ahogy olyan módon kivédi a lövést, hogy azonnal indít.
Kikerülöm a szőke csajt, előrefutok, Barbi benéz magának, majd indítja a dobást. Sikeresen elkapom, majd az indításból olyan gólt lövök az utolsó 00:05 másodpercben, hogy szinte sikít a kapu.
A földre esek, a csapatom körém gyűl és rám borul. Sírva nevetünk.
-Baszki az utolsó pillanatban!
-Tudtuk hogy te kellesz nekünk!
-Hős vagy!
Ezek a szavak hallatszódnak a levegőbe és mindet nekem szánják.
Barbi az erős kezével alám nyúl és a többiek segítségével az égnek emelnek.
Az arcom elé kapom a kezem. Sírni kezdek.
-Éjjen Klaudia! - kiáltják. A dobbantás amit nekem szántak ritmusra, arra késztet, hogy még jobban sírjak és nevessek.
Látom Zsoltot, ahogy megáll előttünk és tapsol.
Jól látom a szemét? Sír.
Biztosan neki is eszébe jutott az első edzés.
Csak szemezünk pár percig. Büszke rám.
Még a barátnője sem érdekli, aki látszatra az pad szélén sírdogál.