Mivé váltam?

3. fejezet

Evelyn

Ahogy Melzenorral összenézünk, egyértelművé válik mindkettőnk számára, hogy ki áll előttünk. Az ösztönöm azt súgja, hogy meneküljek. Kicsit rémülten kapom a tekintetem ismét Melzenor felé, de ő is éppen annyira meglepettnek tűnik, mint én.

Az ablak előtt egy ismeretlen férfi áll. Elegánsan öltözött, ha az utcán látnám emberként, akkor azt mondanám rá, hogy üzletember. Teljesen más aurája van, mint bárki másnak, akivel eddig találkoztam. Árad belőle a halál szaga. Sötétbarna hajában apró göndör hajszálak vannak, a szeme vörös, az arcán pedig széles vigyor terül el. Egy szót nem mondott, de látni rajta, mennyire öntelt.

– Úgy néztek rám, mintha nem láttatok volna még lidércet – szólal meg mély hangon a lény.

Lidérc? – fordulok Melzenor felé, aki nem reagál semmit. Mérgesen forgatom a szemem, amiért csak ennyire képes.

Belém szorult a szó, és ahogy látom, a mellettem álló Istennek sem nyílik a szája. Képtelen vagyok levenni a lényről a tekintetem. Mit csináljak? Az információ, amit róla tudok, szint egyenlő a nullával. A kastély védelem alatt áll, hogyan tudott átjutni a pajzson? Ráadásul senki nem vette észre! Ebbe bele tartozok én is.

– Leblokkoltatok? – kérdezi röhögve, de hamar abbahagyja és komoly arckifejezésre vált. – Elég legyen már, így hol a móka? Legalább könyörögjetek az életetekért! – kiált ránk, mire egy pillanatra megdermedek.

Mindössze Elizát jöttem meglátogatni, erre találkoznom kellett Melzenorral is, mert hát kell legyen valami csavar ebben a napban, van egy új ellenségünk, aki nem hagy sok időt, azonnal meg is jelenik a semmiből.

– Könyörögjek? – A bal kezemet az arcom elé helyezem, majd a bele lógó pár szálat a fülem mögé hajtom. – Nem tudom, ki maga, de én senkinek sem könyörgöm. – Erre Melzenor az egyik szemöldökét felhúzva felém pillant, egyértelműen a múlt jutott eszébe, amikor neki könyörögtem Chris életéért. Persze, az kivétel volt. Megrázom a fejemet.

– Nem fogsz? – kérdezi nagyokat pislogva. Finoman megnyalja a szája szélét, majd a háta mögül előhúz egy fekete kardot, aminek vörös a markolata. Senkit nem láttam még karddal harcolni.

Nincs időm gondolkodni, mert a következő pillanatban eltűnik a szemünk elől. A szívverésem felgyorsul a rémülettől. Hová lett? Miért nem látom? Mi lett az érzékeimmel? Teljesen bepánikolok, amiért ismeretlen ellenféllel kerültem szembe, ráadásul teljesen el vagyok puhulva, amióta nem használtam komolyabban az erőmet. Lélekfalókkal könnyű elbánni, gyengék.

– Itt vagyok! – jelenik meg mögöttem a semmiből, majd a kardjának a hegyét a vállamba mélyeszti, ami váratlanul ér. Várjunk csak! Miért nem tudom megszüntetni a fájdalmat? Mi lett azzal a képességemmel? Megrándulok, és próbálok előre lépni egyet, hogy eltávolodjak tőle, de szinte lefagyott a testem. – Milyen tehetetlen vagy! – suttogja a fülembe, azután hangosan felkacag. – Pedig azt terjesztik az alvilágban, hogy te vagy az az Isten, aki maga vált azzá, és szinte önerőből lett annyira erős. – Fél szemmel látom, ahogy fintorra húzza a száját. – Csalódott vagyok! – mondja hangosan, belefájdul a fülem.

Melzenor szinte teljesen leblokkolt, vagy én nem tudom, de csak áll ott, és semmit nem tesz. Jó nézni a szenvedésem?

– Na, mi lesz már? – kiabálja a fülembe. – Hagyod, hogy csak úgy megöljelek? Ebben nekem hol van a móka? – ordítja teli torokból.

– Hallgass már el! – ordítok rá, mérgesen szorítom össze a szemem, s próbálok koncentrálni, de egyszerűen nem megy. Mi lett velem? Miből van ez a kard?