𝐶𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙𝑗 𝑚𝑒𝑔, 𝑎𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑎𝑘𝑎𝑟𝑠𝑧 //𝐶.𝐿. 𝑓𝑓.

𝑈𝑛𝑜

    Az egyetemrõl kilépve megcsap a kellemes õszi levegõ. Szeptember elejét írunk, és máris elkezdett hűlni az idõ. Áldom az eget, hogy reggel egy hosszú szárú nadrág mellett döntöttem.

Lesietek a lépcsõn -ami a nagy diák tömeg miatt elég nehézkessé sikerül-. Az újak nagy lelkesedéssel és izgalommal beszélgetnek egymással, amíg én, s más társaim próbáljuk õket kikerülni.

Ma kezdõdött el a 2019/20-as szemeszter, és a növekvõ embertömeg jelentõsen megnehezíti a dolgomat abban, hogy minél elõbb eljussak a kocsimig. Már így is késében vagyok ~a húgom ki fog nyírni!~.

Kis idõ múlva elérek az autómig, gyorsan beszállok és elindulok a megbeszélt helyre. Az étterem nincs olyan messze az egyetemtõl, ennek ellenére a húgom nem a türelmérõl híres ~nem is értem az az ügyifogyi, hogy tud vele lépést tartani~. Mondjuk a húgocskámnak sincsen egyszerű dolga.

Már majdnem ott vagyok amikor a telefonom csörögni kezd, és elindul a 'Hair' a Little Mixtõl. Egybõl tudom ki az, gyorsan megnyomom a gombot, és kihangosítom a telefont.

-Melody! -szól bele kissé ingerülten a húgom.

-Neked is szia hugi! -válaszolom mosolyogva, nyugodt hangon.

-Az a szerencséd, hogy szeretlek így nem rugdosom meg a csinos kis popsidat amikor ideérsz. -válaszolja figyelmen kívül hagyva a beszólásomat. -Már 20 perce várok rád!-

-Tudom. Bocsi Lo, hamarosan ott vagyok.

-Oké. De addig amíg ideérsz rendelek valamit, már éhen halok.

Ezen a megszólalásán felnevettem. Már hozzászokhattam volna, mindig is imádott enni.

-Rendben, tudod én mit kérek, szia. -köszöntem el.

-Szia Melo.

Letettem a telefont és bekapcsoltam a kedvenc lejátszási listámat. Kinéztem az ablakon és kémlelni kezdtem a gyönyörű olasz tájat.

A családommal Firenze mellett lakunk egy birtokon. A szüleimmel és a húgommal hat éve költöztünk Olaszországba. Elõtte Magyarországon éltünk, mivel anya magyar, apa pedig olasz. Apának a munkája miatt sokat kellett utaznia, így végül itt kötöttünk ki. Amit egyáltalán nem bánok mivel imádom Olaszországot, a zenét, az ételeket, a kultúrát már ez is az otthonom. Úgy ahogyan Magyarország, ahova pár havonta visszatérünk meglátogatni a nagyszüleimet és a barátaimat.

Gondolataimból a telefonom csörgése ránt vissza. Már azt hiszem megint a húgom hív, hogy leordítsa a fejem miért nem vagyok már ott, de amikor elindul a 'Tortoise' rájövök mi vár rám ~lehet Lorellyvel jobban jártam volna~. Felveszem a telefont.

-Melody NAGY BAJ VAN! -ordít bele a telefonba rémülten a fiú, ~jahhj nekem~.

-Lando...csak egy feladatod volt! -válaszolom neki lemondóan.