𝐶𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙𝑗 𝑚𝑒𝑔, 𝑎𝑚𝑖𝑘𝑜𝑟 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑎𝑘𝑎𝑟𝑠𝑧 //𝐶.𝐿. 𝑓𝑓.

𝑆𝑒𝑖

A tenyerem izzad egy kicsit. A szívem dobog, úgy érzem mindjárt kiugrik a helyéről, ahogy egyik lábamat a másik elé rakva haladok a paddock bejárata felé. Nem is értem miért izgulok egyáltalán.

Belépőkártyámat a kapuhoz érintem, ami csipogva jelzi, hogy mehetek is tovább. Átmegyek, ám pár méter után megállok. Két év. Ennyi idõ telt el mióta utoljára futamon voltam. Sok idõ, és most ahogy körbe nézek a paddockban megrohamoznak az emlékek, és az az ismerõs érzés. A bőröm alatti izgalom.

Pár szerelõ narancssárga szerelésben elsétál mellettem, és tovább indulnak a McLaren motorhome felé. Az emberek egyre gyülekeznek, annak ellenére, hogy még ilyen korán van.

-Valami baj van? -összerezzenek a közeli hang hallatára.

Teljesen belemerültem a bámészkodásba, így el is felejtettem, hogy a pilóta végig jött utánam. Felé fordulok, és kérdõ tekintetével találom szemben magam.

-Minden rendben. Csak... -újra körbe pillantok, majd visszanézek rá. -régen voltam itt. -fejezem be a mondatom.

Kissé elmosolyodik, majd õ is körbe néz.

-Olyan mintha el sem mentél volna?! A hangulat, az érzés ugyanaz! -kérdezi, majd állítja is egyszerre.

-Igen. -válaszolok neki. -Két év sok idõnek hangzik, és én is azt hittem, hogy az, de most ahogy itt állok. -hagyok egy kis szünetet. -Olyan mintha el sem telt volna ez az idõ. -túl szentimentális vagyok.- Ennek van egyáltalán értelme? -kérdem tõle.

-Igen, van. Nekem elhiheted.

Már válaszolnék, ám mögém nézve megakad valamin a tekintete. Megfordulok és keresem min akadhatott meg a pillantása.
Hamar rájövök, hogy inkább valakin akadt meg a tekintete.

Lando. Ott áll egymagában a paddock közepén. Körülbelül tíz méterre a bejárattól. Éppen a telefonját nyomkodja, így nem vett még észre minket. Odafordulok a monacói felé és fejemmel Lando felé bökve jelzem, hogy induljunk el felé. Megérti mire gondolok, így elindulunk a magányos brit felé.

Mintha megérezné, egybõl fel is néz a készülékérõl, és végig pillant rajtunk.

-Hát itt vagytok! -örül meg nekünk. -Már azt hittem, hogy a Ferrari nem diktálja ugyanazt a tempót utcán, mint a pályán. -viccelődik.

Erre a megszólalására a ferrari pilóta fejét rázva bele boxol Lando karjába, aki pedig tettetett fájdalommal elkezdi dörzsölni az érintett területet.

-Ezen nem kell aggodalmaskodnod Norris, a kocsi tökéletes iramot diktál. -válaszolja végül a monacói.

Megforgatom a szemem a kisebb szócsatán.

-Egyébként miért is vagy itt kint? Nem a megbeszélésen kellene lenned? -kérdezem tõle most én.

-Már vége van, megoldottunk mindent, és utána Lorelly-vel idejöttünk, hogy majd megvárunk, de elment és azt parancsolta, hogy el ne mozduljak innen, amíg ide nem érsz. -hadarja el egy szuszra az egészet.

A ferrari pilóta és én is elnevetjük magunkat.

-Mekkora papucs lett belõled Norris! -jelenti ki mögöttem egy ismerõs hang.

Olyan gyorsan fordulok meg a tengelyem körül, hogy szerintem egy kisebb hurrikánt keltek magam mellett. Meglátom a magas alakot egy szokásos túlméretezett pólóban és egy kissé szakadt farmer nadrágban. Göndör barna haja bozontosan helyezkedik el a feje tetején.

Szemeim könnybe lábadnak és a látásom egyre homályosabb lesz. ~Istenem de hiányzott!~ Vallom be magamnak.

-Na mi van! Nem is köszönsz a leghelyesebb, legviccesebb, legfittebb és leg- -nem hagyom, hogy befejezze a mondatát.