Larry Stylinson // one-shots

Our last day

Sohasem gondoltuk volna, hogy eljön az a nap, az utolsó napunk, az utolsó esténk, amikor... szabadok lehetünk. Még csak gondolni sem gondoltunk rá, mondjuk igazán időnk sem volt ilyeneken gondolkozni, de a félelem, gondolkozás nélkül is bennünk volt. „Mi van, ha egyszer elveszítem?" Ha egymást nem is veszítettük el, de szabadságunkat igen.

Fiatalok voltunk, akik hírtelen bekerültek a zenész világba, a csillogásba. Szabadok voltunk és szerelmesek.

Szabadság... ma már azt sem tudom, hogy igazán milyen is az. Csak azt, hogy milyen élni az álom életem, mégis egy kalitkába zárva.

Egy évig élvezhettük, hogy szabadok vagyunk. Akkor fel sem tudtuk fogni, hogy milyen nagy kincs is az, hogy az utcán megfoghatjuk egymás kezét. Ha akkor gondolkozunk volna egy picit is azon, hogy - „mi van ha egyszer minden megváltozik és már nem lehetünk együtt" -  jobban megbecsültünk volna minden egyes pillanatot, főleg az utolsó napunkat.

Reggel szokás szerint Harry simogatására ébredtem.

- Jó reggelt BooBear.

- Jó reggelt Hazza. – mondtam, majd adtam neki egy puszit.

- Milyen jó lesz ma csak olyanoknak zenélni, akik olyanok, mint mi...

- Fura is lesz. Igazán szabadok lehetünk, és még egy kicsit sem kell megjátszanunk magunkat. – és ha ekkor tudtam volna, hogy mi lesz másnap, talán nem is mondok semmit.

Hazza palacsintát csinált, majd leültünk a kanapénkra sorozatot nézni. Az egész napunk ilyen chillesen telt, majd Harry feldobta az ötletet, hogy menjünk el sétálni egy kicsit az esti koncert előtt.

Kézen-fogva sétáltunk a tóparton és élveztük azt, hogy nincs senki a közelünkben, aki figyelne, vagy fotózna minket. Békésen néztük a naplementét és kis apróságokról beszélgettünk, majd az estéről. Hogy vajon milyen lesz olyanoknak zenélni, mint amilyenek mi vagyunk. Meg arról, hogy Simon ebbe, hogy ment bele...

Már teljesen készen álltunk a koncertre és mivel Niall szülinapja volt, koccintottunk egyszer, majd kétszer és még többször így elég felszabadultan indultunk fel a színpadra.

Szerintem életem legjobb koncertje volt.

Estünk, buktunk, énekeltünk, kajacsatáztunk. Olyanok voltunk fent a színpadon, mint a gyerekek. Élveztük az életet, és úgy fogtuk fel az egész koncertet, mintha egy játék lenne, egy olyan játék, ahol csak győztes van.

Egy játék egy mesében... abban a mesében, ahol én és Harry voltunk a főszereplők. Az összes dalt egymásnak énekeltük. Éltünk. Öleltük egymást és fogtuk a másik kezét. A torta darabok csak úgy repültek össze vissza és közben mi is úgy éreztük, hogy szárnyalunk.

Szárnyaltunk és zuhanásra nem is gondoltunk.

A boldogság és a szabadság, amit ott éreztem leírhatatlan volt, és soha vissza nem térő.

Este, vagyis hajnalban, boldogan tértünk nyugovóra, de a másnap mindent romba döntött.

Repülő.

Szerződés.

Simon.

Aláírás.

Barátnő.

... és mindennek a vége.

Ennyi volt az egész és egy aláírással a sötétségbe taszítottuk magunkat, a négy fal közé, ahonnan nincs szabadulás.

De ezt honnan tudtuk volna?

Fiatalok voltunk, befolyásolhatók. Elhittük, hogy ez majd nekünk igen is jó lesz, főleg a karrierünknek.

És mi van a lelkünkkel? A szerelmünkkel, ami igazán mesébe illő volt, ami az X faktor mosdójában kezdődött egy 'Oops'-al és egy 'Hi'-al.

Találkoztunk és a lelkünk megtalálta a másik felét...

- Így lesz a legjobb. Nektek is, de főleg a karrierreteknek. Bízzatok bennem. – Simon mondatai visszhangzanak a fülembe mindig, mikor felidézem azt a napot.

Az utolsó napunkat.

De az a nap és az a játék csak a rémmeséből volt egy kis részelt, amikor még minden szép volt, de csak az eleje volt. Mert másnap bekövetkezett a játék vége, amit csúnyán elveszítettünk, azzal, hogy aláírtuk a szerződést. A mese folytatódott tovább, velem és Harryvel a főszerepben, de már csak egy árnyvilágban.