Az örök barátság.

Rossz álom

Álmom...

Hideg volt. Nem vagyok a nyávogós típus, de most nagyon fáztam. Mint amikor a jéghideg hóba ugrasz bele egyszál pólóban és rövid nadrágban. Megpróbáltam kinyitni a szemem. Nehezen, de sikerült. Nem tudom hova kerültem, de mindenhol fehér volt. Egyszer csak egy visszhangot hallottam meg. Nem tudtam, hogy ki mondhatta vagy ki adhata ki a hangot. Mégis olyan érzésem volt, hogy engem hív. Amint haladtam a hang felé egyre jobban kilehetett veni belőle, hogy ez egy női hang. A kíványcsiságom egyre jobban nőt, de vele együtt a félelmem is. De valahogy semmi nem tudodt megállítani, így csak mentem közelebb és közelebb. A hideg egyre jobban rázott, a félelmem is nőt amikor észre vettem egy fekete pontot. Kicsit megálva elgonolkodtam, hogy mi legyen, de a hangok alapján kilehetett már venni, hogy ez egy nő és olyan volt mintha énekelne. Mások már biztos megfordúltak volna azzal az indokkal, hogy ez túl veszélyes, de én nem ezt tettem. Abban a reményben, hogy a nagyi lesz az. Ahogy haladtam tovább a hang elkezdet kitisztúlni és a fekete pont pedig egy alakot kezdett el felvenni. Egy fekete ruhás ember volt, háttalt ált nekem. Jól halodtam, énekelt, de még milyen szépen. Kicsit halgadtam a gyönyörű hangját mégis olyan ismerős, egyszer csak hirtelen beugrik, hogy én ezt a dalt ismerem. Viszont ezt a dalt csak a családom ismeri. Ugyan is ezt a dalt még a nagyi írta, ahogy rá gondoltam a szememben megjelentek a sós könnyeim. Még mindig nagyon hiányzik. Viszont a-k-k-o-r ő honnan ismeri? Hacsak nem...

*Nagyi te vagy az?-szolaltam meg nagy nehezen.

Erre a fekete ruhas személy abba hagyta az éneklést és szép lassan megfordúlt. Leemelte a fejéről a csukját, így lehetett látni, hogy idős volt. Feljebb emelte a fejét, így jobban megtudtam nézni az arcát, de nem akartam hinni a szememnek.

*Ó, Jungkooksiim, de jó látni téged. már nagyon vártalak. Miért állsz még mindig ott, hát nem adsz nekem egy nagy őlelést?-nagyi

Amikor megláttam, hogy ez tényleg a nyagyi, akkor a könnyek utat törtek és mint a zapor úgy estek le. Teljesen levoltam sokkolódva, nem értettem a helyzetet. Amikor meghalottam, hogy a nagyi magázhoz hív, mint aki az életét mentené úgy rohantam hozzá és amennyire csak tudtam úgy öleltem át. annyira jó volt újra érezni a biztonságot nyújtó karjait, de egy valami nem stimmelt. Az illata, nagyinak mindig rózsás illata volt, de most meg fenyő illata volt. Ez kicsit furcsáltam, de a jelenlegi szituációban nem zavart.

*Nagyi lehetne egy kérdésem?

*Persze édesem.-nagyi.

*Te hogy hogy itt vagy szinte a semmi közepén.

*Jaj, drágám az most nem lényeg, most az a lényeg hogy újra együtt vagyunk.-mondta a nyagyi teljesen jogosan.

Ezt meg is jegyzem...

*Igazad van, annyira hiányoztál nekem.-mondom miközben mégjobban hozzá bújtam.

*Te is nekem. Na gyere menjünk haz.-mondta a nagyi és átkarolva kezünket úgy indultunk meg.

Ahogy sétáunk a nagy fehérségben egy erdőhöz érünk, de még milyen szép eredőhöz. Amikor beléptünk az erdőbe, akkor a fák összeértek így kevesebb fény jött be, de a madarak gyönyörűen énekeltek, a virágok csodásan illatoztak. Az utunk halkan telt, amíg meg nem láttam a kis falut. A házak fából készűltek. gyerekek rohangáltak az utcákon. Mégis olyan nyugalmasnak és békésnek tűnt. A gyönyörködésből a "nagyim" hangja ébreztett fel.

*Miért álltál meg? Valami baj?-kérdi a nagyi.

*Ja nem, csak ez a hely valami eszméletlenűl gyönyörű.-mondtam még mindig tátot szájjal.

*Akkor jó, már azt hittem valami baj van. Annak örülök, hogy ennyire tetszik. Na gyere menjünk tovább már nem vagyunk messze.

Tényleg nem mentünk sokat és egy kis háznál álltunk meg.