My Angry Angel (Taekook FF.)

19. Fejezet

Már majdnem végeztünk a hangszerek elpakolásával, mikor valaki a nyakamba ugrott hátulról. Majdnem elestem a hirtelen jött súlytól, de hamar nevetésbe kezdtem, mikor meghallottam az illető hangját.

- Hogy lehetsz ennyire tehetséges, te nyuszi pofi. - gyúrta meg arcomat Rosé miután leszállt rólam.

- Örülök, hogy tetszett az előadásunk. - válaszoltam mosolyogva.

- Minket már meg sem dicsérsz csak Kookot? - duzzogott Jimin.

Nevetve figyeltem cica harcukat, amíg valaki hirtelen el nem kapta a kezem és félre nem húzott egy olyan sarokba, ahol nem látnak ránk. A falnak döntöttem hátam, míg Tae körbe nézett, hogy követett e minket valaki, de miután megbizonyosodott róla, hogy nem, közelebb hajolt hozzám.

- Én is szeretlek. - óvatosan megérintette arcomat és lágyan csókot lehelt ajkaimra, akár a tavaszi szellő.

Nem tartott sokáig a pillanat én mégis perceknek éreztem. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ez tényleg a valóság és nem csak az elmém játszadozik velem. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe elmélyedve, lélektükrei úgy csillogtak, akár a csillagos ég, melytől, ha akartam volna se tudtam volna elszakadni soha.

- Ugye elhiszed? - Válaszként egy aprót bólintottam, de sajnos nem tartott sokáig ez a pár perc, mert a srácok már kerestek minket.

- Vissza kellene mennünk. - mondtam miután hátrébb állt tőlem és megindultam a színpad felé, hogy megkeressem Jimint, aki most már nem veszekedett Roséval.

Már egy asztalnál üldögéltek és én is helyet foglaltam köztük, pár perccel később Taehyung is csatlakozott.

- Nagyon fájt, amikor szúrták? - kérdezte a lány szőke barátomat, aki mint kiderült nem rég szúratott nyelv piercinget.

- Nem igazán - rántott vállat - inkább csak utána, de az is csak pár napig és nem is volt annyira vészes.

- Lehet én is csináltatok egyet. - gondolkozott el Rosé.

Csak hallgattam a cseverészést és éreztem, hogy a telefonom csörög ezért elnézést kérve félre húzódtam, hogy felvehessem.

- Haló. - szóltam bele a készülékbe.

„Szia Jungkook, azzal kapcsolatban hívlak, amit a múltkor kérdeztél és szerencséd van, mert még senki se bérelte ki a lakást. Nem tudom mi az oka, annak, hogy mégis maradtál, de ha gondolod, akkor már holnap vissza is költözhetsz, minden ugyan úgy van, ahogy itt hagytad." - mondta a telefonba a régi főbérlőm.

- Az nagyszerű lenne, köszönöm. - válaszoltam kis csalódottsággal, mert így nem maradhatok Taehyungnál.

- Holnap tudnál nekem segíteni? - kérdeztem Taet már a haza fele tartó úton.

- Persze, miben? - kíváncsiskodott mosolyogva.

- Visszaköltözöm a régi albérletembe. - válaszoltam halkan a járdát fixírozva.

- Oh, értem, rendben. De ugye nem miattam mész vissza? - nézett rám nagy boci szemekkel.

- Nem dehogy, csak nem akarok a szüleid terhére lenni és szerencsém van, mert ugyan oda tudok menni, ahol eddig laktam. Bármikor átjöhetsz, ahogy eddig is. - fogtam meg a kezét és kicsit meg is szorítottam, hogy tudja: teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam.

Megsimította a hüvelykujjam a sajátjával és egy puszit is nyomott a fejemre, amitől enyhén zavarba jöttem, de próbáltam leplezni elötte.

Pár nappal korábban...

Megint azon a furcsa városrészen találom magam. A csendet csak a kutyák ugatása, csaholása zavarja meg, amitől a hideg futkos a hátamon. Lépteket hallok magam mögül, hátra pillantok és meglátok három nagydarab férfit, kiknek a sörétben is világosan izzó vörös szemeik vannak. Rohanni kezdek, amint észre veszem, hogy megiramodnak felém.

Kiabálnak utánam, de nem értek belőle semmit, csak egyetlen egy szót: béta. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de nincs is időm, se kapacitásom ezen gondolkozni mert kezdenek utol érni. A szívem olyan sebességgel zakatol, hogy majd kiugrik a helyéről. Már nem bírom sokáig, a lábaim kezdik megadni magukat, az egyik elkapja a karomat és akkorát ránt rajta, hogy majdnem kiugrik a vállam. Neki dob a falnak és azzal a lendülettel a hasamba térdel. A másik kettő beráncigál egy sikátorban és ott folytatják ütlegelésem. Folyamatosan beszélnek, nem értem, hogy mit, de úgy érzem, hogy szidnak, bár azt se tudom miért. Másik két szót is felismerek szavaikban, még pedig az alfát és az omegát. Nem tudom miköze van ahhoz, hogy agyon vernek a matematikához, de nem is tudok rajta sokáig gondolkodni, mert elvesztem az eszméletem.

Az eső hideg cseppei térítenek magamhoz, itt hagytak. Össze húzom magam, és foházkodok az éghez, hogy legyen végre vége. Fáj mindem, fázok, csuron víz vagyok és az emberek észre sem veszik, hogy pár lépésre tőlük egy ember szenved. Aki észre is vesz, az fintorodva fordul el. Nem tudom mit tehettem ezek ellen az emberek ellen, de szörnyen esik a viselkedésük.

Egyszer csak nem érzem az eső cseppeket pedig még esik, felpillantok és egy férfi áll felettem, aki esernyöjét felém tartja. Könnyeim csordulnak, mégis van, akinek számíthatok? Még ha nem is látom az arcát tisztán, biztos vagyok benne, hogy mosolyog rám, ami engem is erre késztet. Nem tudom ki ő, de biztos vagyok benne, hogy a lelke tiszta, meg akarom őt védeni, bár most inkább én szorulok védelemre.

Valamit mond, de már nem hallom, kezd halványulni a kép, szivesen maradnék még, de az álom egyszer véget ér. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen valóságos álmot láttam. Viszont most mosolyogva ébredtem fel belőle. Vajon mi lehet az a világ? Miért vertek meg? Ki voltam ott? Valószínüleg sosem tudom meg. Lehet, hogy egy előző életem emlékeit láttam? Létezik egyáltalán ilyen? Lehet kezd elmenni az eszem.