Rettegett egy lány |Tolyo Revengers|

2.

Egy rakat srác állt lőtte. Félt, rettegett. Nem tudta, hogy mit keresnek ott a ház ajtajában álló ismeretlen srácok. Bántani akarják vagy csak jöttek, hogy valamit mondjanak a bátyának. Félt és remegett.
A következő pillanatban megjelenik a lány egyetlen élő rokona és behívta az ijesztő sebhejes tagokat, Kagekit pedig leülteti az asztalhoz.
Aztán..... aztán már az üres garázsban remegve próbált erőtlenül minnél messzebb kerülni a felé tornyosuló fiúkól. Mint kiderült a bátya hívta oda őket, hogy részt vegyenek a lány képzésében.
Rengeteg seb, ütés, rúgás, szidás, ordítás és sírás után Kageki képes volt egyszerre mind a négy tagot a földre teríteni. Ezek után maga a bátya ellen kellett harcolnia. Ellene eleinte semmi esélye sem volt, aztán egyre erősebb lett és már tudott ütéseket is bevinni a fiúnak. Ennek ellenére a mindennapi edzések sosem maradtak el. A fiú nem bánt jobban húgával és nem törődött vele, hogy éppen milyen lelki vagy fizikai állapotban van, meg kellett csinálnia a feladatait amiket a bátyja kiadott neki. Még ha épp lázas volt akkor is.
Kagekinek csak egyetlen egy barátja volt Sendo Atsushi, azaz Akkun. A lány nem említette meg neki sosem, hogy mi a baja, milyen körülmények között él, vagy, hogy mindjárt összeesik a fájdalomtól mégis a fiú így is vele maradt és mindig támogatta ha Kagekinek szüksége volt rá. Olyan volt mind egy igazi báty.

Kageki elgondolkodtan nézett ki a busz ablakán. Szombat volt. Esős, hideg, komor szombat. Ilyenkor a bátya sosincs otthon és ő bármit csinálhat. Elmehet vásárolni, fodrászhoz, bármit csinálhat csak legyen vacsora a hűtőben. A két évvel idősebb fiú csak késő este ér haza és nem is zargatja a húgát, csak akkor kap egy nagy pofont ha nincs kaja. Ezt már megtanulta a lány. Ha mindent úgy tesz ahogy a bátya kéri nem lesz semmi gond.
Visszagondolt azokra az időkre mikor még egy törékeny lány volt és minden este álomba sírta magát. Amikor ott volt mellette Atsushi és támogatta, néha még a sebeit is leápolta, habár nem tudta, hogy honnan vannak.
És ekkor.....Kegaki észrevette a vöröses hajkoronát a közeli épület fedele alatt, ahogy azt nézi mikor áll el az eső. Villámgyorsan termett ott a busz ajtajában és szinte az utolsó pillanatban nyomta meg a leszállást jelző gombot. A sofőr nagyot fékezve állt meg, az utasok pedig felháborodottan néztek a futva távozó lány felé. Ez persze Kagekit cseppet sem izgatta, hisz épp most tar az elmúlt években lévő egyetlen barátja felé akit már jó rég nem látott. Szemiben könnyek gyűltek. Rettenetesen őrült, hogy újra látja.
— Akkun! – kiabált mikor már csak pár méterre volt tőle. A vele egyidős fiú a hang irányába nézett és teljesen ledöbbent. Kageki a nála jóval kisebb fiúra vetette magát. – rég láttalak Akkun.
— Vizes a ruhád. – nevetett a fiú és viszonozta az ölelést. – na meg igen nagyra nőttél! Hány centi vagy? – váltak el. Kageki kuncogott majd füle mögé tűrt egy elkószált tincset.
— 174.
— Miiiiiiii!? Bár volt kitől örökölnöd. – gondolkodott el a fiú. Habár sosem látta tudta, hogy Kageki anyja 180 centis volt, és valószínűleg ezt is mint a haja színét tőle örökölte a lány.
Kageki jókedvűen felkacagott.
— Rég láttalak, Akkun. – tette csípőre kezeit a lány. Ebben a pillanatban teljesen elfeledkezett a problémáiról, az élete sötét részéről, a fájdalmakró amiket nap mint nap újra és újra átél.

Kageki felhúzta a fejére a fekete kapucniát és régi barátjával együtt elindult a bolt felé. Az egész utat végig beszélgették. Egyszerűen jól érezték együtt magukat, szinte végig mosolyogtak vagy éppen nevettek valamin. Végül elérketek oda, hogy Atsushinak és Kagekinek el kellett, hogy váljon az útjuk. Telefonszámot cseréltek, megölelgették egymást és végül intettek egymásnak.
A boltban Kageki végig halványan mosolygott. Érezte, hogy a mai nap már nem is lehetne se jobb se rosszabb. Azok a hatalmas megoldhatatlannak tűnő gondok sem tudták rossz hangulatba taszítani.
Egy halom étellel és itallal teli bevásárló kosárral indult, hogy fizethessen,  amikor meglátta a bevásárló kosárban ülő Mikey-t akit Draken tol. Habár Kageki el akarta kerülni őket az alacsony szőke megállította.
— Hé, Kiso! – a lány sóhajtott majd oda ment hozzájuk.
— Sziasztok. Mit akarsz Sano-san? – kérdezte flegmán. Nem volt most ehhez kedve, nagyon nem. Minnél előbb haza akart menni, hogy elpakolja az újonnan vásárolt dolgokat — amiket még ki sem fizetett mert megállította ez a két szőke — és visszajönni a városba.
— Még nem tudom a teljes nevedet. Illetve szeretném ha ma velünk lógnál! – a lány fancsali képet vágott.
— Nincs kedvem! Egyébként meg Kiso Kageki vagyok.
— Nekem mindegy, de akkor holnap megkeresünk és együtt fogunk lógni – vázolta fel Mikey a tervét. Persze Kageki rögtön rávágta, hogy inkább ma mint holnap.
— Akkor fejezzük be a vásárlást! – csapta össze tenyerét az alacsony szőke.

A bolt előtt Kageki egy nagyobb méretű szatyorral veszekedett a két szőkével.
— Nem! Tudom saját magam is vinni! Attól még, hogy neked olyan kedved lett, hogy ,,egy hölgy ne vigye a nehéz szatyrot ha van itt két férfi" nem fogom odaadni! – csattant fel. Nem kért fiúk segítségéből. Nem szorult rá, hogy két szinte jött ment srác vigye a szatyrot. Tele volt azzal, hogy minden fiú csak bizonyos helyzetekben törődnek másokkal.
Végül Kageki elérte amit akart és végig ő cipelte a nehéz szatyrot. Egy idő után feltűnt neki, hogy csak ő és a fonott szőke maradt.
— Sano-san? – kérdezte mire Draken mondani akarta, hogy ott áll
mellette, de a fiú nem volt ott. Kicsit megálltak, körülnéztek aztán összenéztek.

— Egyébként, hogy is hívnak? – kérdezte egyszer csak a magas lány. A fiú kicsit elnevette magát. Vicces volt számára, hogy már egy olyan negyed órája sétálgatnak és azon a lenyegtelen dolgon vitáznak, hogy Mikey miért is hagyta őket ott, miközben a lány azt sem tudja mi a neve.
— Ryuguji Ken vagyok, de hívhatsz Drakennek. – Kageki kicsit elgondolkodott.
— Hívhatlak Ryu-sannak? – kérdezte mire Draken kicsit meglepődött. Nem számított rá, hogy becenevet fog kitalálni. Kicsit zavartan bólintott, aztán elmosolyodott. Kageki visszamosolygott, mire Draken rájött, hogy még nem is látta szívből mosolyogni.