Rettegett egy lány |Tolyo Revengers|

5.

Sziasztok 👋🏻
Bocsi, hogy egy ideje nem jelentkeztem, de.....nem volt kedvem kirakni részeket (ezzel szemben a részek írásával nem álltam le). Illetve ezt a rész már ki akartam tenni kedden, de beteg lettem aztán kiment a fejemből pedig gondoltam nem írok külön szülinapi részt Draken részére hanem inkább kiteszek egy részt ide, de..... elmarad. Azonban most felteszem és utólag is BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT (o5.10.)  DRAKENNEK 🥰🥰🥰🥰🥰

Kageki levágódott a váróteremben elhelyezett kanapéra majd trehányan felcsapta lábait az előtte lévő kisasztalra. Tisztában volt a tisztelettel. Azzal is, hogy kikkel kell annak lennie és milyen helyzetekben. Ez keményen belé lett nevelve. Ha bátyával tiszteletlenül viselkedne komoly sérülései lennének.
Kis várakozás után egy negyvenes éveiben járó férfi jött be. Leült a Kagekivel szemben lévő fotelba.
— Rég láttalak Kageki. – a lány levette lábait az asztalról és belenézett a férfi szemébe.
— Én is Masao-san. Őszintén egy kicsit hiányzott is. – visszaemlékezett a régi időkre mikor testvérével rendszeresen jöttek ide és vezették le a feszültséget. A hely különlegessége volt, hogy nem csak valódi pisztolyal lehetett lőni, hanem volt egy kisebb paintball pálya, azonban az csak a ház barátainak volt elérhető. Kageki és bátya ezek közé a szerencsések közé tartozott. A sötét hajú lány többször jött csupán azért a férfihez, hogy teázzanak együtt és beszélgessenek az élet nehézségeiről.
— Öröm magával beszélni, de le szeretném vezetni a feszültségét. – Masao-san megértően bólintott és intett az egyik emberének. Kageki felkelt kényelmes helyéről és követte. Egy szabadtéri helyre vezette ahol több egymásra bakolt sörösüveg volt. Kageki választott egy pisztolyt. Ezek a kicsit fegyverek sokkal közelebb álltak hozzá mint a puskák.
Miután a fiú aki ide vezette elment behelyezte a töltényt és célzott. Keresztlépéssel ment oldalra és ahogy ment sorban lőtte le a legfelső dobozokat. Oda célzott. Nem akarta lerombolni az egészet mert nem akart ezzel munkát csinálni az alkalmahottaknak.

Minden egyes alkalommal amikor elsütötte a fegyvert bele gondolta egy-egy fájdalmát. Hogy ilyen az élete, hogy nincs itt az anyja, hogy támogassa mint egyeseknek. Hogy nem érzi magát otthon a saját házában, hogy akármennyire próbálja minnél jobb fényben feltüntetni bátyát egyre nehezebben talál pozitív dolgokat. Hogy teljesen elveszni érzi magát és úgy érzi nincs menekvés.
Fájt számára minden. Ahogy belegondolt miket csinálhat testvére a szabadidejében egyre több könyv csordult ki szeméből. Elnyomásában él és neki ez fel sem tűnt. Szinte már természetesnek tartotta, hogy nem tehati azt szabadidejében amit szeretne. Hogy ilyen fiatalon ezt kell megtapasztalnia. Hogy nem is gondolkodhat távoli jövőben mert az sem biztos, hogy mi lesz a követő nap. Megverik-e vagy sem? Valaki agya aki testvére rosszakarója nem-e borul el annyira, hogy éjszaka felgyújtsa a házukat?

Egy óra múlva ment be. Kicsit még könnyes volt a szeme. Nem zavarta mert közel állt hozzá ez a hely és nem igazán érdekelte, hogy látják-e ilyen állapotban. Ez nem volt semmi. Számára van mélyebb, neki nem az a mélypont az ennél sokkal rosszabb.
Elköszönt az emberektől és személyesen beköszönt Masao-sannak. A férfi kicsit sajnálta a lányt. Tudta, hogy milyen helyzetben él, talán ő volt az egyetlen. Ennek is csak az volt az oka, hogy a lány testvére is bejárt még néha és kicsit beszélt. Nem tudta, hogy Kageki az évek során ennyire rossz helyzetbe került, de azt is látta a lányon, hogy lelkileg megerősödött és ez kicsit megnyugtatta.

Kagekinek még volt két órája amíg nem mehet haza. Úgy döntött benéz egy könyvesboltba. Rég olvasott és úgy gondolta, hogy akkor már az egyik érdekesnek kinéző kötelező olvasmányt is megvehetné, na meg kereshetne valamit ami érdekli.
Ahogy a kiválasztott hely felé tartott meglátta a két szőke fiút még pár sráccal. Úgy gondolta nem zavarja őket úgysem vették észre. Azonban Draken már akkor észrevette a zenét hallgató lányt mikor befordult a sarkon. Gondolta nem köszön rá már akkor hisz elég messze volt.
Ahogy Kageki az út másik felén lévő járdáján sétált észrevette, hogy a befont hajú szőke neki integet. Kicsit megállt és visszaintett. Úgy hitte, hogy megvolt a köszönés már mehet is, de Mikey ezt megcáfolta azzal, hogy átkiabált hozzá.
— Gyere Kiso-chan! Bemutatunk a többieknek. – a magas lány körülnézett az úton aztán komótosan átsétált. Szerencséje volt, hisz ritka volt Tokió utcáin, hogy éppen senki sem jött. Általában mindnif minimum öt autó száguldott mindegyik sávban, azomban most kihalt volt.

Mikor oda ért az öt fiúhoz kicsit jobban végig nézett rajtuk. Mindegyikük ugyan olyan ruhát viseltek. Fekete alapon arany fonállal írva.
— Hali – köszönt és kivette a fülében lévő fülhallgatót. Mikey vette magához a szót.
— Srácok ő itt Kiso. A keresztnevét nem tudom mert nem mondta meg. Kiso-chan ők itt a srácok.
— Mitsuya Takashi
— Pah
— Ki vagy és mi francért nem akarod megmondani a teljes neved? Akkor nekem miért kéne? – akadékoskodott a hosszú fekete hajú srác. Kageki rámosolygott.
— Nem kell megmondanom, hogy mi a nevem. Te neked sem kell, de mivel nem tudom, hogy szólítsalak szerintem Mamlasznak foglal hívni. – nézett  a fiúra. Látszott a srácon, hogy nem tetszik neki amit Kageki mondott és, hogy nem szívesen adja be a derekát.
— Baji. Ennyivel elégedj meg. – mondta dühösen. A lány megvonta a vállát.
— Hova tartottál Kiso-chan? – érdeklődött Mikey.
— A közeli könyvesboltba. Régen olvastam már könyvet így, hogy most már van időm gondoltam veszek valamit. – kicsit elgondolkodott. Furdalta a, hogy miért van mindegyikük ugyanolyan öltözékben, de nem kérdezte meg hisz az illetlenség lett volna. Így inkább úgy tett mintha fel sem tűnt volna neki.

Még egy kis ideig mindenki ott volt, de egy idő után szépen ment el a három srác akit Kageki csak ma ismert meg.
— Hát akkor én is megyek. Ken-chin kísérd el a boltig ilyenkor már veszélyesek az utcák. – azzal eltűnt.
— Már tuti, hogy bezárt szóval én haza megyek. Szai. – intett és már készült volna menni, de Draken hangja megállította.
— Mikeynak igaza van. Ilyenkor már veszélyesek lehetnek az utcák. – Kageki semleges tekintettel nézett vissza.
— Nyugalom. Meg fogom oldani. – és már ment is. Nagy léptekkel szelte át a hazavezető utat. Nem akarta, hogy Draken elkísérje hisz nem akarta, hogy bárka tudjon arról amiben most van. Nem akarta, hogy sajnálják, hogy ugyz gondolják ő gyengébb.

Fél nyolckor jotott el odáig, hogy a ház ajtaja előtt álljon. Kicsit félt. Nem szerette mikor testvére mérges és ma miatta lett az. Na meg sajnálta a muffinokat mert jól tudta, hogyha bátya barátai teszik be a lábukat a házba az elöl hagyott finomságot már soha többé nem látja.
Testvére az étkezőben ült, nem is foglalokoztt újonnan megérkezett húgával. 

Szerda. Semmi nem történt. Kageki bement iskolába, miután vége lett az utolsó órának elindult haza. Az udvaron egy két percet hallgatta Mikey nyavalygását. Na meg kicsit elcsodálkozott, hogy ebbe a suliba járnak, de a lányok olyan alaposan végigmérik őket mintha életükben először látták volna.
Hazafelé eszébe juttatta az a két alkalom amikor Drakennel beszélgetett. Jó ez így kicsit túlzás. Néha beszéltek, de akkor is semmi érdekesről. Általában kindeketten csődben voltak. Semelyikük sem az a személy aki mindig a hangot adja. Csak élvezték egymás társaságát. És Kagekinek ez sokat jelentett. Nem olyannal volt aki ráerőlteti a beszélgetést, mégis a semmin is jól eltudnak beszélgetni, és a társasága is kellemes.

Jól esett neki, hogy annak ellenére, hogy Draken tisztában van azzal, hogy képes megvédeni magát mégis elakarta kísérni. Ezt azonban nem akarta. Nem akarta, hogy megtudja hol lakik kivel és mi módon. Ennek a fiúnak ígyis úgy érezte, hogy túl sokat mondott.