Dazai Osamu képtelen meghalni |Soukoku|

I.

Nakahara Chuuya a maffiánál töltött évek alatt, azt hitte megtanulta milyen az a véget nem érő rémálom. Azt hitte a szenvedés minden fajtáját átélte már, a legnagyobb kínok közepette is képes felhúzni az álarcát, elrejtve ezzel fájdalmait. Nem is igazán hitte, inkább remélte, és ez a remény most tört darabokra, csak úgy, mint a lelke. Az előszoba padlóján térdre rogyva, kétségbeesetten küzdve a levegőért, nem bírta elképzelni, hogy ő ugyanaz az ember, aki a maffiánál hidegvérrel képes gyilkolni és képességével egész épületeket lerombolni. Nem is volt már ugyanaz, pusztán csak az árnyéka; azt az embert éppen most temette el társával, talán titkon mindig is szeretett partnerével együtt. Azzal, aki képtelen volt meghalni.

Dazai Osamu képtelen meghalni. Chuuya sziklaszilárdan hitt ebben, Dazai folyamatos öngyilkossági kísérletei pedig csak megerősítették benne. Többet látott a szenvedéséből, mint bárki más, ugyanakkor ő látta legtöbbször ahogy a kötszerek hálója között nyugvó test küzd azért, hogy az élet, miből már csak szikra maradt, újra lángra lobbanjon. Chuuya számtalanszor nézte, ahogy a gépekre kötött Dazai lehelete bepárásítja az arcán lévő maszkot; hiába állt olykor a halál küszöbén, minden egyes lélegzetvétele megnyugtatta Chuuyát. Elfogadta az idők során, hogy ezek a képek beleégtek az elméjébe, hogy aztán újra és újra felbukkanjanak egy rémálomban egy hosszú sípolás kíséretében, hiszen tudta, hitt abban, hogy Dazai Osamu képtelen meghalni, és hiába látja gépekre kötve, ez csak azt jelenti, hogy ismét életben maradt.

Különös kapcsolat volt az övüké. Kis tizenöt évesként, kényszerítve a közös munkára Chuuyában fel sem merült, hogy milyen erős szálak is fogják kötni ahhoz az öngyilkos hajlamú gyerekhez, akit megvert a nyomornegyedben. A barátai árulása okozta seb lassan gyógyult, bizalmát ezután még nehezebben adta másnak, Dazai viszont azon kevesek között volt, akik gyorsan megkapták. Chuuya szerette volna erre fogni azt a fájdalmat és csalódottságot, amit akkor érzett, amikor hazaérve a felrobbantott kocsija mellett az a tény fogadja, hogy Dazai elárulta a maffiát és ismeretlen helyen tartózkodik. Annyi kifogása volt az érzéseire. Azért kétségbeesett, mert kizárólag Dazai képessége tudja megmenteni a Megszállottságból, magánya csak azért fokozódott, mert a hülye kötszerpazarló állandóan piszkálta, ezért megszokta, hogy valaki beszél hozzá, csak azt az erőt gyászolja, amit a párosuk nyújtott, semmi köze a személyhez... Chuuya nem tudta kinek akar hazudni. Mori átlátott rajta, önmagának pedig hiábavaló lett volna, nagyon is tisztában volt érzéseivel, de főleg azok hátrányával. Egyedül Dazainak lett volna értelme hazudni, de ő addigra már messze járt.

Az akkor érzett negatív érzelmek sosem tűntek el, nem is halványultak, pusztán mélyre eltemette őket, mint minden traumáját, és megtanult együtt élni azokkal a szituációkkal, amikor ezek a vékony heg fedte sebek újra és újra felszakadnak.

A harag volt az egyetlen érzelem, amit Chuuya szégyenérzet nélkül meg tudott élni. Hagyta, hogy fokozódjon, ha pedig elért egy szintet, kiadta magából, ami lenyugtatta. Végeláthatatlan körforgás volt ez, de ez volt az egyetlen érzelem, amit Chuuya elfogadott, hogy Dazai iránt érzi.

Chuuya nem volt arra felkészülve, hogy Dazai újra felbukkan az életében. Annyi elvesztegetett drága bor után, amit alkoholmámorban úszva mérgében és bánatában a falhoz vágott, annyi kék-zöld ujj után, amiket különböző tárgyak ütlegelésével szerzett, hogy lenyugtassa magát, hisz sosem tanulta meg kezelni az érzelmeket, annyi magánnyal töltött éjszaka után, amik körbefonták a szívét és semmilyen boldog érzés árán sem eresztették el, Chuuya amikor értesült arról, hogy Dazai újra színen van, csak állt ott egyhelyben, és várta, hogy megértse azt a rengeteg érzést, ami egyszerre dúlt a lelkében.

A maffiában nem volt szokás lelki gondok miatt segítséget kérni, mindenki megoldotta egyedül, ki több, ki kevesebb sikerrel. Chuuyának volt ideje megszokni ezt, főleg úgy, hogy belső sebeit azelőtt se tudta feltárni senkinek, hogy csatlakozott volna a maffiához, de újra és újra feltört benne a vágy egy ilyen ember iránt. Kouyou előtt mondhatni szégyellte a büszkeségét, nem akart gyengének mutatkozni előtte, Akutagawa még nála is rosszabb volt az érzelmek kezelésében, főleg, ha azok Dazaijal voltak kapcsolatosak, mással meg nem volt annyira erős kapcsolata, hogy kitárulkozzon előtte.