Te, én és a naplemente

5. fejezet

- Jó reggelt! - nyitott be a szobámba anya.
- Szia! Ez meg mi? - mutattam a kezében lévő tálcára.
- Egy kis reggeli. Elvégre csak egyszer 16 éves az ember! Boldog szülinapot édesem!

Ó tényleg! El is felejtettem, hogy ma van a szülinapom. Bevallom őszintén, nem voltam a legfényesebben. Ha lehet úgy mondani, egy lightosabb depresszióval küzdöttem. A szobám, mintha egy csatatér lenne, kinézetem, mint egy élőhalotté és a boldogságom, nem létezik már két hete. De mi is történt két hete? Mindjárt kiderül!

Minden egy napsütéses szerdai napon kezdődött. B hét volt, úgyhogy egész könnyű óráim voltak. Második óra után vártam a lányokat a terem előtt.
- Mizukaa? - kérdeztem.
- Amúgy semmi. Dani nagyon cuki üzeneteket hagy a táskámban! - válaszolt Dorka.
- Dávid egy extra romantikus chatet küldött tegnap! - mondta Olívia.
- Továbbléptem Gergőn. Kinek kell az a suttyó? Hát nekem biztos nem! - kiáltott fel Ria.
- Ó, de örülök nektek! - legalábbis ezt mondtam kívülről... viszont belülről egész máshogy éreztem. Miért van mindenkinek  ilyen csodálatos, rózsaszín felhős, romantikus filmbe illő élete?? Lehet, rossz ajtókon kopogtatok szerelem után. De most mit tegyek? Jöjjek össze egy lánnyal? Az még benne van a pakliban. Viszont olyan jó érzéssel töltene el, ha megszerezném Alexet. Nem is olyan nehéz. Mondjuk ahhoz neki is szerelmesnek kéne lennie.

Egész nap ez ment a fejemben. Mi van, ha megcsókolnám, vagy csak elmondanám neki hogy érzek? Bár 99%, hogy tudja csak szeret játszadozni egy lány szívével. Végülis ilyen egy szívtipró és ő teljesen az. Mit tehetnék? Tudom! Pontosan ez lesz:
1. Megvárom, hogy végezzen az atlétika edzésén.
2. A kapuban találkozok vele.
3. Megállítom.
4. Mondok valami klisé, szerelemmel kapcsolatos dolgot.
5. Megcsókolom.
6. Szeretlek, Lea!
7. Én is imádlak, Alex!
8. Megkéri a kezem.
9. Összeházasodunk és veszünk egy nagy házat.
10. Lesz két lányunk: Emília és Dorottya.
11. Boldogan élünk míg meg nem halunk.

Ez a tökéletes terv! Mikor lesz vége az edzésének? Fél hat, megkérdeztem a húgát, Fruzsit. Ő tudja, hogy bejön nekem a bátyja, úgyhogy mostmár nem is néz furán, amikor ilyen hülyeségeket kérdezek tőle. Már csak 2 óra és találkozok életem szerelmével!

1 óra...

47 perc...

29 perc...

14 perc...

Úristen! 6 perc és összejövök vele!

17:31. Nagy lelkesedéssel kanyarodtam be a sportcsarnok utcájába. Úgyis még átöltözik, van időm. Csak vártam, vártam és vártam egy bonbonnal a kezemben.

17:38. Itt a nagy pillanatom! Éppen kijött a csarnok kapuin!

- Lea! Mit keresel itt? - csillant fel a szeme.
- Jaj, semmiség! Gondoltam megvárlak, biztos kifáradtál.
- Ez nagyon édes tőled.
JÉZUSOM! ROSSZUL HALLOTTAM, VAGY TÉNYEG BARTOS ALEX ÉDESNEK NEVEZETT???
- Köszönöm. Tudod, nem ez az egyetlen ok, hogy itt vagyok.
- Jaj, sorozatgyilkos vagy? Mert akkor sajnos itt kell hagyjalak.
- Dehogyis! - kuncogtam. - Szeretném, ha tudnád, hogy amit most elmondok, azt már egy ideje ki akartam engedni, úgyhogy itt is van...
Megcsókoltam. Soha nem éreztem magamat ennyire szabadnak. Az érintése a cserepes ajkainak, ahogy ösztönösen a nyaka köré fontam karjaimat, mintha örökké ebben a pillanatban élnék. Mondjuk pár másodpercig tartott ez a végtelen momentum, mert a szája gyorsan elhúzódott az enyémtől.

- Lea! Mégis mit képzelsz? - kérdezett felháborodottan Alex.
- Öhm... semmit. Bocsánat. - sírva elviharzottam.
Hazaúton egyetlen egy dologra tudtam gondolni. Az összezavarodott arcára a csókunk után. Meg persze arra is, hogyha még többet sírok, nem fogok látni és tömegbalesetet fogok okozni.

Zokogva rontottam be a házba és rohantam fel a szobámba. Hogy gondolhattam ezt? Miért? Pont őt?
Tettem fel e kérdéseket magamnak. Persze, ahogy kell ezt, elküldtem minden barátnőmnek a friss híreket. Izabella, a távkapcsolatos BFFem egyből válaszolt nyugtató, Alex-utáló üzenetekkel. Nem vagyok drámai, meg semmi, de úgy éreztem, mintha mindjárt meghalnék. Szúró hasfájás, a szívemet mintha ezer tű döfködné minden másodpercben és a szemem csípett sírás közben, a kiszáradt könyvcsatornáim miatt. Igazi leányálom volt mondhatni!

Egész éjszaka sírtam, sajtos pufit tömtem a számba és gondolkoztam az élet értelmén, szerelem nélkül. Este tizenegykor rájöttem, hogy attól még, hogy összetörték a szívem, holnap még lesz suli amiből nem késhetek el, mert az igazgatói figyelmeztetés peremén állok. Így beállítottam egy ébresztőt fél hétre és elmentem csicsikálni.

A következő reggel frissen és üdén, azaz mintha összeturmixoltak és utána egyből ki is hánytak volna. Pontosan úgy néztem ki. Karikás, kisírt szemek, sajtporos ruhák és kezek, az ellentéte voltam egy olyan embernek, akinek tényleg össze van szedve az élete. Az igazat megvallva úgy éreztem magam, mint egy drogfüggő - mint Rue Bennett az Eufóriából- aki próbal leszokni. Kivettem egy melegítőnadrágot, egy bő pólót és egy bordó cipzáros pulcsit - pont mint Rue-é - a szekrényből és elindultam.

Minden. Egyes. Napom. Így nézett ki. A barátaimat ignoráltam, tanulni csak egy keveset tanultam és a mentális egészségem a béka segge alatt volt. A képernyőidőm se volt akkora, mert a barátnőimmel írogatás helyett sírtam, telefon, laptop és tablet nélkül.

A 16. szülinapom se kezdődött másképp. Kivéve amikor kaptam egy üzenetet...