Árnyszonáta

V. fejezet

"Into a dream from which we'll never wake up"

Galennek és Gadennek nem sok ideje volt aludni, ámbár a vámpírnak semmi kivetnie valója nem volt, ámbár a vámpíroknak is szükségük van valamennyi alvásra, de legfeljebb heti két-három órára. Az emberekhez hasonlóan nekik is vissza kell nyerniük az erejüket, ami ugyan az elfogyasztott vérből származik, de azt, az emberekhez hasonlóan meg kell „emészteniük".

Mivel az előző estéhez képest nem raktak nagy tábort nem kellett órák hosszat bíbelődniük annak eltakarításával. A durva szövetből készült halózsáknak csak nagy szájhúzgálva nevezhető alkalmatosságaikat felszíjaztak nyerek hátuljára, majd Gadent leszámítva viszonylag nagy lelkesedéssel indultak útnak.
- Ha így haladunk, holnap napnyugta után nem sokkal a kikötőbe érhetünk. – mondta Galen szokatlanul nagy optimizmussal. A valóságban azonban az ősvámpír csupán a vérontásra vágyott. Számtalanszor elszalasztotta a lehetőséget, hogy visszafizesse Afolabinak a tartozását. Ezúttal nem fogja.

Az sötétben való lovaglás nem kifejezetten a legérdekfeszítőbb dolog a világon. A nappal szép tájakat sötét árnyak borítják és semmit nem lát belőlük az ember. Nem gyönyörködhet a búzamezők aranyos hullámaiban és a napfénytől csillogó folyók is csak fekete folyamoknak tűnnek az éjszakában. És ilyenkor az ember leereszkedik az emlékeinek legmélyebb és legsötétebb bugyraiba. Összefortnak hitt lelki sebeket tép fel, a holtak szavai csengenek füleiben és régen elfeledett érzések törnek a felszínre. Conor szinte kétségbeesetten próbálta magáról lerázni ezeket az emlékeket és gondolatokat, de ő maga is jól tudta, ebben a harcban nem nyerhet. Sötét gondolatai szép lassan körbevették és visszarepítették több száz évvel ezelőttre. Olyan emberek közé, kik régen eltávoztak már.
- Conor! – rántotta ki gondolatainak végtelen spiráljából Galen. – Minden rendben? – kérdezte. Arcán valóban társa iránti aggodalom tükröződött. A mindig harsány és jókedvű északi azóta volt mélabús és hallgatag, mióta megérezték, hogy ismét egy ciklus végére érkeztek, és ők ismét nagy szerepet fognak játszani abban, hogy a világ újabb ötszáz évet a fényben tölt-e vagy beköszönt hosszú idő után az első Sötét Kor.
- Persze... vagyis... - meg akarta nyugtatni mentorát, de ugyan akkor nem akart hazudni annak az embernek, aki felkarolta, mikor a leginkább el volt veszve. – Nagyon rossz előérzetem van. Nem tudom megmagyarázni mivel kapcsolatban. Valami azt súgja, nagy szörnyűségek fognak történni. – mondta ki végül, mire Galen bólintott.
- Értem. – válaszolta. Galen maga is elszenvedője volt annak, amit a három nagy északi név „Hollószemnek" nevez. Ez azt jelentette, hogy nagyon erős intuícióik voltak. Olyannyira, hogy többeket az őrületbe kergetett és sokan, akik birtokában voltak ennek az erőnek, a halálba menekültek. Többször a múltjukban elkövetett hibákon át jelentkeztek ezek a megérzések. Mintha azokon keresztül akart volna valaki üzenni nekik. – Mit láttál? – kérdezte ridegen, majd füttyentett egyet, mire az élen lovagló Septimius hátrafordult. Galen intett neki, hogy gyorsítsanak vissza utazó sebességre. Ekkor vette észre Conor, hogy a kompánia jócskán visszavett a tempóból.
- Holtakat. – felelte Conor. – A barátaimat a hadseregből, az egykori falkámból, a húgomat és... és magamat. – erre még Galennek is elkerekedett a szeme. Nem tudta, hogy vajon mit jelenthet, de annyiban biztos volt, hogy semmi jót.
- Azt hiszem tennünk kell egy látogatást Fayenél. – válaszolta Galen, miközben igyekezett minél vígasztalóbban. Faye a novogrodi vérfarkas falka alfája. Egy gyönyörű ás elbűvölő hölgy, aki esetében a látszat csal, ugyanis belül egy igazi vadorzó. Viszont azt is szóvá kell tenni, hogy ez nem mindig volt így. A nő azóta egy vérszomjas martalóc, mióta rákényszerítik. A novogrodi kormány ugyanis, Galen számára érthetetlen okokból, gyűlöli a vérfarkasokat és magasztos céljának tűzte ki, hogy kiirtsa őket a királyságból.
A nap lassan, de biztosan kúszott fel a keleti horizonton. A kalász mezők aranyosan csillogtak, a vígan legelésző tehenek fekete foltokkal tarkított fehér bundája lándzsahegyekként villogtak a nyugtatóan zöld mezőkön. Egy termetes madárraj dél-keleti irányban húzott át az égbolton. Hamarosan megérkezik a tél és a költöző madarak Meeloos felé indulnak, hogy menedéket találjanak, amig valódi lakhelyükön kitombolja magát a tél. Az öt ló patájának dübörgése nem is lehetett volna hangosabb, ami kissé nyugtalanította Galent. Ha így csörtetünk tovább, valami önjelölt bosszú-hadvezér a nyakunkba akaszkodik. Jegyezte meg magában a férfi. De most volt nagyobb baja is, mint néhány nyílpuskával felfegyverkezett félkegyelmű. Ki kellett találnia, mit mond majd Faynek... A nő ugyanis nem kifejezetten volt oda Galenért. Yorival ellentétben az y'bériainak nem volt szerencséje a szívügyek terén, és a kapcsolatuk, már ha lehet ezt annak nevezni, hamar csúnya véget ért. Ámbár ebben lehet, közre játszott az, hogy Galen elárulta a nőt. Úgy látszik ez a mostani hídszakadás... hogy is mondta Tallya... „ le fog hozni az életről ". Mormogta gondolataiban Galen.
- Nem hittem volna, hogy örülni fogok a tenger illatának. - szólalt meg szinte a semmiből Conor. Lévén, hogy a férfi amellett, hogy vámpír és árnyjáró, még vérfarkas is, remek a hallása és a szaglása.
- Akkor ez azt jelenti, hogy pont sötétedés után érünk a kikötőbe. - jegyezte meg Yori. - Ami annyit tesz, hogy hamarosan elvállnak útjaink, Gaden. - fordult a hozzájuk verődött utazóhoz Yori. Az együtt töltött néhány nap alatt egészen jól összecsiszolódtak azok ketten. Yori kevés emberrel jön ki, de Gaden egyik volt a szerencsés kiválasztottaknak. Mondjuk ez nem csoda, azok után, hogy neki is köze van a Björnson családhoz. ünneprontóskodott magában Galen. Mióta ez a tudomásukra jutott, Septimius kissé távolságtartó lett. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amit sem ember, sem bármilyen más teremtmény fizikailag képtelen megérteni Septimiusban: ha alkalom nyílik rá, hogy valakivel közelebbi kapcsolatba kerüljön, legyen szó bárkiről, nagy az esély arra, hogy amint észreveszi, hogy jól érzi magát az illető közelében, tudatosan elhúzódik tőle. És Galen hibába gondolkozott, nem jutott eszébe az a frázis, amivel Tallya jellemezte Septimius ezen szokását, majd tudat alatt egy apró mosoly kúszott a szája szélére. Eszébe jutott, mennyire ragaszkodó, csökönyös és eltántoríthatatlan is tud lenni a lány. Yoritól tanulhatta el. Gondolta. A nephilim lány tizenöt évig tanult Yori alatt, és ezalatt meglehetősen sok bosszantó szokást ragasztottak át egymásra. Tallya átvette Yori hajthatatlanságát, Yori pedig lassan többet szitkozódik, mint Tallya. És Galent ebben a legjobban az zavarta, hogy Talyont ez cseppet sem zavarta, és csak vállat vont, mikor szemrehányóan megemlítette. Sosem fogom megérteni a Nefilimeket. Dünnyögte magában.

A nap további része szinte eseménytelenül telt. Nem mintha annyira bánták volna, de nem vetettek volna meg némi izgalmat. Galen minden egyes másodperccel közelebb érezte magát az otthonául szolgáló harcokhoz. Mióta elindultak, sikerült elfogadnia a tényt, hogy ő bizony nem szereti a békeidőket és a tétlenséget. Talán Yori és Septimius voltak azok, akik a vámpírlét előnyeit a harcokon és háborúkon kívül máshol is kamatoztatni tudták. Septimius örökön örökké képes lett volna verseket írni, Yori pedig szomjazta a tudást. Ősi kultúrák, nyelvek és emberek... meg azok a különös, hegyekbe vésett barlangok, amiknek a falai olyanok voltak, mintha fémből lettek volna és mintha erek futottak volna bennük. A közemberek, legalább is, akik olvastak vagy halódtak efféle helyekről, Menetékeknek híják őket. De, ami mostanában leginkább leköti Yorit az ezeknél a barlangoknál sokkalta riasztóbb. Nem sokkal azután, hogy Septimius Az Utazó Pecsétjének viselője lett, Yori rátalált egy régi, poros könyvre Brighton könyvtárának egyik rejtett szobájában, ami az Al – Ghalati könyvtárból származik és egy elszállt elméletről értekezik benne az ismeretlen író: vannak olyan lények, akik még az Asztrális Üresség Isteneinél is nagyobb hatalommal bírnak és egy gyönyörű, zöld mezőn élnek. Galen kissé szkeptikus volt, mikor Yori először beszélt erről, Conor pedig egyenesen badarságnak tartotta. De nemrégiben kissé megváltozott a helyzet, azaz, hogy még kuszább lett. Ugyan is Az Utazó megerősítette, hogy létezik ez a mező, de nemrégiben az a két lény, akik ott voltak eggyé váltak, de mikor megpróbált személyleírást adni az alakról, azonnal elnémult az Isten. Csupán annyit tudtak meg tőle, hogy annak a valaminek, ami ott van kék sávok futnak végig a hajában. Galen értetlenül állt az információ előtt, de Conor lehetségesnek tartotta, ugyanis az aradoniak sokszor festették be a hajukat kékre háborús időkben, méghozzá mindenféle bogyókat használva.

Az éjszaka alig egy órája ereszkedhetett a fejükre, mikor Gadennel kvintetté egészült csapat beérkezett a kikötőbe. Fél órájuk volt a következő komp indulásáig, amin szerencsére az eleget fizetőknek egy aprócska istálló is rendelkezésére állt. A komp másodtisztjének kinyújtott, kapzsi markának látványa gondolkodóba ejtette Galent. Kihasználhatná a birodalmi státuszát, hogy móresre tanítsa ezt a zsugori fattyút, de rájött, nem hiányzik, hogy mégtöbben tudomást szerezzenek arról, hogy kik is ők valójában. Elvégre ezért csavartatta be egy rongyba a Daikokutent, Yori legnagyobb bánatára. Végül a fösvény marékba nyomta az aranyérméket és lovaik patájának víg kopogása töltötte meg a kikötő azon szegletét, ahogy a békés állatok fejüket büszkén a magasba emelve fellépdeltek a túlméretezett dereglyére.