Mielőtt elmész

Most

December 24. hajnali kettő óra van. Meglehetősen hideg az éjszaka, bár így télen ez nem túl meglepő. Az utolsó üzenet, amit tőle kaptam nem volt hosszú, de épp elég ahhoz, hogy a gyomrom kavics méretűre zsugorodjon tőle.
„Most melegítem az autót. Lassan indulok."
Egy képet csatolt hozzá. Semmi különös, csak a szélvédőt fotózta. Sohasem kalapált a szívem ilyen iramban. Végtelenül boldog voltam. Szolnokról csak 36 perc az út hozzám, így nekem van 36 percem arra, hogy rendbe szedjem magam.
Villámgyorsan kimentem a fürdőszobába és a létező összes parfümöt magamra fújtam, bár nem tudom mitől lettem volna kellemetlen szagú, amikor nemrég fürödtem és a szobámban tárva nyitva van az ablak. Pechemre piros napokat írok, így gyorsan megmosakodtam, felvettem egy tiszta alsóneműt és kicsomagoltam egy betétet. Felkaptam egy fekete vékony pántú trikót és egy rövidnadrágot. Amikor abban a trikóban készítettem magamról képet mindig reagált rá, szóval úgy gondoltam, hogy valószínűleg ez most is találó lesz.
Amikor visszasétáltam a szobámba már hallottam az autó búgó motorját. Egy baj volt, hogy a ház elé parkolt. Még mielőtt leállíthatta volna a járművet felhívtam.
- Mondtam, hogy ne itt állj meg! Meg fog látni valaki – szidtam le, amikor felvette a telefont.
- Nem tudtam a sarkon parkolni – szólt mély, rekedt hangján. Sosem tudtam neki ellenállni.
- Menj egy kicsit lentebb. Van itt egy ház, ahol nem lakik senki. Parkolj le oda.
Letettem a telefont és kihajoltam az ablakon. Elhajtott a házunk előtt én pedig úgy éreztem, hogy az egészet csak álmodom. Hat éve találkoztunk utoljára. Hat éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Az egész testem remegett és nem tudtam eldönteni, hogy a hideg, vagy az izgalom miatt. Feltehetőleg mindkettő közrejátszott. Kicsit butának éreztem magam. Itt van a fiú, akiért annyira oda vagyok már általános iskolás korom óta és ezerszer lejátszottam már magam előtt ezeket a jeleneteket, de valahol tudtam, hogy neki ez nem jelent semmit. Az égvilágon semmit. Ezerszer kihasznált már és mindig megfogadtam magamnak, hogy még egyszer nem fogom hagyni, de mégis ugyanannyiszor engedtem. A szeretlek üzenet, amit kaptam tőle csak egy üres, semmitmondó kijelentés. Legalábbis neki. Nekem viszont annál többet jelent.
A gondolataimból lépteinek hangja rántott vissza. Cipője alatt ropogott az a kevéske hó, ami a karácsony tiszteletére hajlandó volt esni. Bemászott a kerítésen én pedig az ablakból figyeltem minden egyes mozdulatát. Sosem láttam még ennyire tökéletes embert. Barna hajában egy pár hópihe ragadt meg, barna szemét rám emelte majd két kezével megfogta az arcomat és magához húzott. Nem tudom, hogy mikor csókolóztam utoljára bárkivel is, de azt tudtam, hogy ajkai puhaságát meg tudnám szokni és egyáltalán nem lenne ellenemre, ha minden nap ezt kellene csinálnom. Amikor elhúzódott tőlem levette a cipőjét és benyújtotta nekem az ablakon, én pedig betettem a szoba sarkába. Bemászott, ledobta a kabátját a földre, az ingét pedig elvettem tőle és a székre terítettem, hogy ne gyűrődjön, majd odaléptem hozzá és megöleltem. Alkohol szag csapott meg.
- Te nem csak egy sört ittál és azt sem egy pár órája. Igaz? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Tényleg nem – nevetett.
- Nem vagy normális, hogy így vezettél!
Nem válaszolt semmit, csak leült az ágyra. Abban a pillanatban
felállítottam, mert a tiszta ágyneműmre senki se üljön le abban a nadrágban, amiben Isten tudja, hogy hol ült egész nap.
- Már vetkőztet – mondta mosolyogva. Levette a ruhadarabot, majd lefeküdt az ágyra én pedig hozzá bújtam.
- Olyan régóta vártam már ezt a pillanatot. Azt viszont nem gondoltam, hogy így fogunk újra találkozni – suttogtam, az arcomat pedig egyre mélyebbre fúrtam a nyakába. Eszméletlenül hiányzott már ez a fiú.
- Hidd el, hogy én sem. Hiányoztál – búgta a fülembe, engem pedig azonnal kirázott a hideg.
- Te is hiányoztál nekem.
Megölelt és megcsókolt. Újra és újra. Sosem éreztem magam ilyen felszabadultnak. Nem izgultam, hogy mit gondol most rólam vagy, hogy csúnyának lát-e. Egyszerűen csak élveztem, hogy itt van, hogy velem van és csak rám koncentrál. Mert miattam van itt és nem azért, hogy aludjon egy jót, vagy megnézzen egy jó filmet. Csak én számítok neki. Senki más.
Megragadta a lábam és magára húzott, így most én voltam felette. Az arcomat fürkészte, tekintetével elidőzött a számon, az orromon, a szemöldökömön, majd a szemembe nézett és rám mosolygott.
- Gyönyörű vagy – suttogta. Kipirultam a boldogságtól. Megcsókoltam, ő pedig elkezdte levenni a trikómat.
- Ne csináld – mondtam neki, de még én sem gondoltam komolyan. Nem foglalkozott velem csak megfogta a felsőm alját, én pedig felemeltem a kezem, hogy ki tudjon belőle bújtatni. Amikor levette összegyűrte és ledobta a földre. Azután rögtön a melltartómhoz nyúlt. Egy kicsit elkezdtem félni, hogy mit fog szólni a melleimhez. Talán az az egyetlen testrészem, amit szinte ki nem állhatok. Nincs tartásuk, csúnyák. Kikapcsolta a darabot és óvatosan levette rólam.
- Tényleg olyan nagyok, mint a képeken – mondta, én pedig elnevettem magam. Nem szólt mást, rögtön a lényegre tért és elkezdett játszani velük. Egy halk nyögés hagyta el a számat. Élveztem, amit csinál, hiszen jól csinálta, de talán azért esett annyira jól, mert ő csinálta. Minél gyorsabban és erőteljesebben dolgozott a nyelvével és az ujjaival, nekem annál nagyobb és hangosabb sóhaj szaladt ki az ajkaim közül. Minden mozdulata iszonyatosan jól esett.