TŰNJÜNK EL || ashtray

vi.

VISSZAEMLÉKEZÉS;

Egész nap az utcákat róttam. Egyetlen hátizsákkal indítottak útnak még Csehországban, az pedig minden tartalmával a hátamon lógott esetlenül, amint részegesen vettem a macskaköves járda mérföldjeit. Fogalmam sem volt merre megyek. Eszemben sem volt visszamenni a szállóba, ahol a hozzám hasonlók laknak, képmutatóság lett volna. Volt egy kis pénzem, amit még a szüleim hagytak rám odahaza. Roppantul megéheztem, így beszenvedtem magam az első szembejövő kereskedésbe. Egy mellékutcán volt, felhúzott rácsokkal. Csengett a fejem felett a csengettyű, a pulthoz pedig hamarosan egy magas, kopasz, vörös szakállas srác totyogott ki, színes pufi kabátban és kék tréning nadrágban. Két keze lazán zsebre volt dobva, szemein pedig látszott, hogy egészen pontosan minek a hatása alatt állt.
— Segíthetek? — lökött oda valami ehhez hasonlót, majd a feje búbján pihenő szemüvege mintegy parancsszóra a szemére csúszott. Ezen jót szórakozott magában.
— Nem köszi, megleszek.
A sorok között nézelődtem, és a kis kosaramba összeszedtem egy hónapra elegendő élelmet, ami mégis roppant olcsónak számított. A pultos srác telefonja megcsörrent, amire reflexből én is odanéztem.
— Bocs, ezt muszáj, mindjárt jövök. — szabadkozott, majd hátraszaladt, úgy, és ahonnan érkezett. Addig odabattyogtam a pulthoz, feldobtam rá a kosarat, és két kézzel megdörzsöltem a szemeimet, amik borzasztóan hasogattak. Halk mormogást hallottam hátulról, majd ismét kinyílt az ajtó.
Egy pillanatra pánikolni kezdtem, ahogyan mögüle pontosan a jól ismert fekete fej bukkant elő, hatalmasra tágult sötétbarna szemekkel nézett körbe a helyiségen, majd megállapodott éppen rajtam. Ashtray. Egyedül voltam a boltban, tehát nem is ez volt benne a meglepő. Sokkal inkább az, hogy úgy tűnt, megismert. Átfutott az arcán valamiféle pánik, de nem tartott elég ideig, hogy beazonosíthassam.
— Szia. — köszöntem, de a hang jóval rekedtebben szaladt ki a torkomon, mint akartam.
— Te követsz engem? — egészen érzéketlen volt, de ez meg sem lepett.
— Ne is álmodj róla. Krízis van és éhínség. — vontam vállat, de szinte azonnal beugrott, hogy előző este azt mondta, nagyon drámai vagyok. Ettől megszeppenve az arcára néztem, de csak szórakozottan tekintett le rám a pult mögül.
— Jót menekültél? — döftem oda, fejemmel az utca felé biccentve, ahonnan távoli szirénák hangja süvített befelé.
— Jót pihentél? — felelte reflexből.
Nem kellett volna csak így otthagynod. — gondoltam magamban, de lenyeltem, mielőtt a hang elérte volna a torkomat.
— Ami azt illeti, igen. — bólintottam magabiztosan
— Fizetnék.
Nem felelt, csak lassan, feltűnően lassan kezdte el lehúzni a termékeket.
— Mondd már, mi ez a bolt? — érdeklődtem ártalmatlanul, csak mert kellemetlenül éreztem magam a teljes csendben.
— Családi vállalkozás. A bátyám, Fez. — mutatott ki az ajtón, ahol az előbb látott alak telefonált idegesen. Még idegében is majd szétesett a lazaságtól. El kellett mosolyodnom.
— Világos.
A csend ismét beállt.
— És... — tétovázott — Deportáltak? — nézett halálosan a szemembe, ezúttal tényleg komolyan. Úgy tűnik, figyelt. Nagyot sóhajtottam.
— Igen. Csehországban háború tört ki az oroszokkal. Apám katona, talán már halott. Anyám felcser. Talán már ő is. Én meg kurvára az utcára kerültem, mert tegnap egy idegen tetőn aludtam, és a szállóban kiadták a szobámat. Vagyis szinte biztosan. — hadartam, és észre sem vettem, hogy közben kiszaladt egy kósza könnycsepp a szememből. Úgy éreztem, már teljesen mindegy. Amúgy sem ismerem, úgy gondoltam, sosem találkozunk többet, legalább egy ember tudhatja mi van velem igazából. Egy szót sem szólt, nagyon figyelt.
— Ki kerül utcára? Én nem fogok! — rontott be az üzletbe az első ajtón át az a bizonyos Fez, aki telefonálás közben az épület elejéhez jutott.
— Ő. — mutatott rám Ash.
— Én. Alicia. Szia. — köszöntem igazán szerencsétlenül, de nem olyannak tűnt, és nem olyan állapotban, hogy ez frusztrálja.
— Alice! Veled van? — nézett Ashre, természetesen rosszul mondva a nevem. A világ szeme rajta állt. A sorsom rajta állt. A fekete hajú fiún, akit alig egy napja ismerek, és aki...
— Nem. — felelte és vállat vont.
Na tessék. Őszintén mondom, hogy nem lepődtem meg, de valamiért rosszul esett.
— Na, mostmár igen. Figyelj. — hajolt le hozzám Fez figyelmen kívül hagyva a teljes sokk uralta arcomat, és a teljes sokk uralta öccsét is. — Van kiadó szobánk. Ha hónap végére megszerzed a pénzt, lakhatsz ott. De csak mert kurvára szükségünk van egy bérlőre. — ecsetelte lassan, de zaklatottan. Volt pár tippem, hogy miről szólhatott az imént a telefonhívás. Na de lakbér? Honnan szedek össze a hónap végére arra elég pénzt? Mert amit a szüleim adtak, épp most megy el zacskós kenyérre és müzlikre.
— Rendben... megoldom. — bólintottam végül egy kis gondolkodási idő után, de csak mert nekem meg lakás kellett 'kurvára', majd a kezemet felé tartottam, hogy megrázza. Belecsapott, majd amilyen gyorsan jött - azaz borzasztó lassan - elvánszorgott a pult mögötti ajtón át. Ismét ketten maradtunk.  Nem voltam képes megszólalni, ahogyan ő sem. Nem volt ezzel kapcsolatban mondanivalónk, úgy tűnik, lakótársak leszünk egy időre.

te.