TŰNJÜNK EL || ashtray

iii.

VISSZAEMLÉKEZÉS;

— Öngyújtó? — nyújtotta felém kitárt tenyerét. Néhány percnyi zsebben matatás után büszkén helyeztem bele a kiscicás gyújtómat. Meg sem nézte a mintát, csak meggyújtotta a cigarettáját, és visszaadta. Pumpálta egy ideig, majd lassan felém nyújtotta. Türelmetlenkedve rángatta meg előttem, amikor elgondolkodtam ahelyett, hogy azonnal átvettem volna. Ezelőtt csak egyszer próbáltam a füvet, és akkor semmi hatását nem éreztem, de azért nem voltam biztos a dolgomban.
— Na! — sürgetett ellentmondást nem tűrő hangon, tehát végül határozott mozdulattal kikaptam a kezéből és beleszívtam.
Sokáig nem beszéltünk. De ez így volt szép, nem éreztem magam kellemetlenül ebben a csendben. Inkább végtelenül nyugodtnak. Lelógattuk a lábunkat a ház sík tetejéről, ahová a padlástéren át jutottunk fel. Távolról szirénák visszhangoztak, és a lapos házak mögött messzire el lehetett látni, ártéri erdők és puszták hevertek végig, felettünk pedig lekerekítette a látképet a fekete égen a milliónyi csillag. Gyönyörű volt.
— Sosem láttam ilyen szögből a várost. — állapítottam meg egy utolsót slukkolva, mielőtt visszaadtam a fiúnak, aki velem együtt a távolba révedt.
— Nem vesztettél sokat. — felelte a lehető legkevesebb érzelmet fektetve a mondatába.
— Azért egészen más innen, mint lentről. Bentről. Onnan csak a falakat látjuk, innen meg... minden mást. — merengtem.
— A külváros mindenhonnan ocsmány. — nyögte. Már nyitottam a szám, hogy beolvassak neki, amiért ennyire cinikus és kiábrándult a világgal szemben, amikor folytatta.
— De csak az emberek teszik azzá.
Nem tudtam ki bánthatta ennyire ezt a fiút, és hogyan, de soha senkit nem hallottam még ennyire fájdalmasan üresnek. Örültem, hogy nem oktattam ki, hiszen fogalmam sem volt mi állhat a háttérben. Egy biztos, már minimum húszezer lehetséges háttértörténetet állítottam fel a fiú életéről a fejemben, és borzasztóan felkeltette az érdeklődésemet az igazság.
— Mindenki csal és hazudik és gyűlölködik. Mi a francnak költözik valaki ide? — ezt a kérdést szinte biztos, hogy személyesen nekem szánta, de nem vesztegettem az időm a sértődésre.
— Van, hogy nincs más választás. — rövidre fogtam. Eszembe sem jutott beavatni. Úgy tűnt, ezzel éppen eleget mondtam, sőt, egy pillanatig még egy kis empátiát is láttam a szemében. Nekem nyújtotta a cigarettát, én pedig elvettem, és hanyatt vetettem magam. Az égbe feledkeztem. Néhány pillanat múlva ugyanígy tett, hátra dőlt. A fejünk egy ponton összeért, de egyikünk sem tett semmit ellene.
— Miért vagy ilyen kibaszott drámai? — hallottam a hangján, hogy mosolyog. Egy darabig tétováztam.
— Tizenöt éves vagyok, és egy hete deportáltak az otthonomból. Egy pillanatra hadd legyek már tinédzser, ahelyett, hogy most is azon agyaljak, hogy holnap lesz-e hol laknom. — csak úgy kiszakadt belőlem, sem ő, sem én nem láttuk jönni ezt a lépésemet. Nem terveztem kitárulkozni, sem rajta kitölteni az indulataimat, és ezután úgy döntöttem, egyáltalán egy szót sem szólok többet. Nem felelt, és ezúttal én sem kezdtem újra a beszélgetést. Némán feküdtünk a forró betontetőn, és a csillagok nézését szimulálva pörgött az agyunk ezerrel. Remélem egy pillanatra azért elgondolkodtattam. A feje az enyém mellett súrolódni kezdett, felém fordította a fejét. Nem viszonoztam, ő pedig sokáig nem nézett el. A tetőn nyomott el minket az álom.

te.