❧ felkavarva ❧ J i k o o k

4

Kinyitottam szemeimet és az ablakomon beözönlő napfénysugárral találtam szembe magamat mi égetően vakította el látásomat egy pillanatra és érte el, hogy vágódjak vissza szundikáló helyemre valamicskét.

Nem akartam a tegnapra gondolni, egyszerűen csak el akartam felejteni.

Ezért is támadt az az ötletem ami már szokásommá vált és mentett ki eddigi hasonló helyzeteimből. Körülnéztem a szobámban mintha akárki is erre merészkedne a szüleimen kívül bár nem tagadom, még ők sem tudhattak erről a titkomról.
Talán a legnagyobb titkaim egyike volt, féltve őrzött plátói szerelmem után ez az eldugott búvóhely amiről csak én tudok, s másnak nem is kell.

Eltoltam a szekrényem s már léptem is át a küszöböt egyenesen átvezetve a másik zugomba, legelőször célba véve a dolgozó asztalom mire rá is simítok és előugrik annyi emlék, mintha csak megsoroztak volna velük. Felkavarodik annyi érzelem mit szavakkal képtelen lennék leírni. Ezért is alkottam belőlük valami jobbat, valami kezzel foghatobbat ami hatarozottan inkább rám vall, én vagyok.

Körbenézek e vékony falakon lassan elenyészve köztük. Csak kémlelem számtalan művem szenvedélyjel és megannyi felgyülemlett érzéssel, mindmáig foglalták a sokat' bennem, nem hagyva több érzésnek teret, alkottam. S nem más okán, nem más adta ihlet mintájára mint az egyetlen boldogságom, s egyetlen meggyötrő fájdalmam kiszabadítására, valamint afféle hatást elérve, sámpítana róla, hogy ez valójában nem az eredeti darab.

Minden öt éve kezdődött mikor Jungkookot megismertem. Emlékszem első kisebb emlékemre vele mi szüntelenül megmelengeti a szívemet és újabb-újabb alapokat formálva bennem, miszerint Jungkook nem csak puszta keszpenznek vett véletlen volt az életemben s nem csak hátráltató lenne, mindinkább az ellentettje, miatta lettem az aki. Miatta találtam meg önmagam és azt miben találom örömöm, egyben fájdalmam, főként a kéjektől és vágytól kiáltó szenvedélyem üres soraiban. Az, amit nem szeretnék feladni soha és örökre szól.

Az én szenvedélyeim Jeon Jungkook, és a tole kapott művészetem. Úgy vélem ha nem lenne ő akkor nem lenne művészetem, és ha nem lenne művészetem már nem lennék itt, rég elmenekültem volna innen jó messze, vissza se nézve és felkavarodott érzésekkel, mámorokkal keverve szenvednék mint mielőtt rájöttem, hogy van miben kifejezni, megoldást találni mindazokra mik oly kirajzolatlanok voltak míg tökéletesre nem formálták azt a műt, miben minden értelmet nyer.

Akkor voltam életem egyik legnehezebb időszakában, változó korban plusz egy fiatal, tapasztalatokban hianyt szenvedo fejjel megáldva. Emlékszem, ott ültem a folyosón összekuporodva a vészjelző alatt megszánásra várva, mint minden egyes nap. Vártam azt a pillanatot amikor lesz okom megnyomni a felettem lévő gombot s talán abban megoldást találni a gondjaimra, akkor érdeklődött volna valaki felém, talán kaphattam volna aggódó pillantásokat és kétségbeesett faggatásokat mik valóban nekem szóltak volna.

Elsősorban én akkor, mindössze ennyire vágytam, egy csöpp törődésre. De nem is ez volt a legfurfangosabb elhatározásom mi bonyolult kobakomban született meg. Tudniillik én voltam a csendes gyerek, ki legrelyéjesebb és legkiismerhetetlenebb szerepet viselhette magán voltaképp az egész iskolában, kinek a családi- avagy akármilyen hátteréről nem tudott senki semmit, csak ami a látszat volt. Egy visszataszító, szavak nélkül elutasító látszat. Egy alacsony, védtelen, pufók kisfiú, ki a reggeli otthonról hozott tekercsét nem tudta nyugodtan elmajszolgatni hiszen a társadalom ismét teljesített és a szerencse is ott állt fáradhatatlanul a sarkában. Meg lett alázva, megkapta a megszokott pillantásokat s röhejjel teli arckifejezéseket mik teljesen összetörték szegényt és eddigi gondtalan életét sikeresen felháborgatták. A hozzáállását, a kedvét, azt a vidám ajakgörbületet mi megtalálható volt azelőtt mindvégig az arcán, s szemei folyton mosolyogtak. Ezek pedig egy kis tett, másoknak semmiségnek tűnő, ,,még belefér,, kategóriába tartozó cselekedetek hatására egyre elmaradottabbnak látszódott.