❧ felkavarva ❧ J i k o o k

2

Miután hazaértem egy rendes leszidás után személyesen az osztályfőnökömtől aki mitnemértően kiosztott, hogy miért lógtam el a délutánt, s mégis mi a bánatot csináltam a tanítási órák és a különóráim idejében, az fel sem tűnt neki, hogy milyen állapotban voltam és hogyan néztem vissza rá akkor. Egy szót sem ejtett a kinézetemről, meg se kérdőjelezte netán egy durván végződött box meccsről jöttem-e vagy ilyesmi, pedig biztos vagyok benne, hogy szemet szúrt neki, csak annyit nem értem a szemében, hogy egy ilyenfajta kérdéssel is akár dobjon egyet a hírnevén és az embereknek a róla alkotott véleményén, miszerint egy nemtörődő, nagyszigorú, rideg emberről van szó ami mellesleg nem is állt messze a valóságtól.

Mindazonáltal én erre akkor nem voltam képes, őszintén szólva nem is akartam válaszolni mert jelentéktelen volt már számomra, azon a ponton, ott, semmi sem lehetett volna rosszabb mint ami az előtt pár órával történt. Az volt ami és aki igazán padlóra tett, feltehetőleg legelőször az életemben, igen, ennyire megérintett, bár a családi problémák leküzdése se volt egyszerűbb se zökkenőmentesebb azonban én felálltam abból a helyzetből, ahogy most a jelenlegiből mégha nehezemre is esett de kibotorkáltam valahogyan azon az átkozott ajtón, ami nemcsak a mindennapjaimnak a megindító kapuja volt, immár a szabadság és a megkönnyebbülés kapuja is.

Emelett nem csak az ofőm hanem a többiek előtt is elsétáltam, kimertem állni és végighallgatni a sok megaláztatást, szidást és hasonlókat. A sok meredt pillantás és sugdolózás amikre természetesen számítottam, ezek ellenére is visszamentem a táskámért, felkaptam a hátamra és mindenki szeme láttára hazaindultam, mit sem törődve a további szólongatásokkal vagy kiáltásokkal, kacarászásokkal amiket gondolom nekem intéztek mialatt én már rég elhagytam az iskola épületét.

Így is ,,ellógtam,, az egész napot akkor talán ez már elnézendőnek számít majd nekem, hogy még egy kicsit lógok, talán nem szólnak majd érte ...

Meg hát most, nem mindegy már? Ezek után mit kéne tennem őszintén, mit vártak? Hallgatnám a további valótlan és érdektelen elégedetlenkedést ami még jobban csak elnyomást és kellemetlenség érzetet kelt bennem, aztán a földbe döngöl? Na azt már nem, se kíváncsi nem voltam azokra, se türelmem, se modorom nem lett volna hozzá hogy én azokat mind higgadtan és egyetértően, talán még ,,megbánóan,, is emésszem majd esedezzek a megbocsátásért és jöjjenek a mentegetőzések, kifogások, a kiláthatatlan megoldás vagy kiengesztelések sorai amik csupa elpocsékolt időt és energiát vesznek el ebből az így is szerencsétlen életemből..? Teljesen hidegen hagyott.

Jungkookot nem láttam ezután már így nyugodtabban haza tudtam jönni, ellenben azzal a tudattal hogy büntetéssel jutalmaztak a mai ,,lógásomért,, amit majd többszöri alkalmakkal teljesítenem kell. Magyarán le kell dolgoznom.

Elmondhatom, fantasztikus volt ez a mai nap, ahogy reggel is mondtam, csak nem számítottam rá hogy szó szerint értetődően mármint szarkasztikusan, végül igaznak bizonyul és ennyire eseménydús lesz.

Igazából most se érdekel ez az egész, felőlem ki is rúghatnak, habár egy lógás miatt érdekes lenne, ebben az esetben viszont már az se zavarna, úgyhogy csak hajrá, egy nagy gonddal kevesebb!

Na de még milyennel...

Plusz ha kirúgnának talán már nem kéne látnom Jungkookot se többet, ami persze egyik részről nagyon jó lenne, másikról viszont gyötrelmes. Jó eséllyel gyorsabban menne a felejtése, ugyan tudom hogy a szerencse ismét mellettem állna és a sors is csak összehozná a dezsavu helyzeteket és érzéseket. Voltaképp meg se lepődnék.

Viszont Kooknak, noha még megérdemli ezt a becenevet, amire a válasz nyilvánvalóan igen, mindig meg fogja az első helyjel együtt a szívemben amit már oly rég kiérdemelt, nem is értem hogyan...