AD ASTRA,
per aspera☄. *. ⋆
Mi a kriff történik, ha egy jedi és egy csempész, akiket alapjáraton több ezer szektor választ el egymástól, közösen merülnek alá Coruscant alvilági klubjaiban, zsúfolt utcáiban vagy a hiperűrben, hogy nyo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Coruscant örökké éber hangyabolya fáradhatatlanul működött. Az égen már a másnapi étel- és vízszállítmányt hordozó transzportok úsztak komótosan, űrtaxik siettek a Monument Plaza ezernyi fénnyel szikrázó komplexuma felé, elegáns jachtok szálltak a Szenátus épülete felé, mintha minden lényt és gépet valamiféle erő húzott volna egy irányba, csak éppen a cél folyton változott.
Coco Town körzetet a lemenő nap utolsó sugarai festették vörösre. Az épületek szinte sóhajtoztak a hőség utolsó leheletétől, vibráló neonfények hirdettek árut és embert, fényeik versenyeztek az alkonnyal, a forgalom könnyként húzott utat a betonrengeteg orcáján.
Viharvert sikló fékezett le egy épület előtt, ami a Dex Étterme feliratot viselte. A sikló megálláskor kissé oldalra dőlt, majd bizonytalanul visszaállt eredeti helyzetébe. Sötétbe öltözött alak ugrott le róla, csizmái tompán koppantak a mesterséges aljzaton és szinte pontosan lemásolt dőlési mutatványt produkált földre éréskor, mint hajója. Miután visszanyerte egyensúlyát, leguggolt a jármű oldalához.
Taia Sylarnak elege volt. Elege volt a vakító neonfényekből és a hömpölygő tömegből, ami az utcákat elborította. Elege volt a hőségből, ami még a sugárvetői magját is megolvasztotta és főként, elege volt azokból a űrsikló szervizekből, amik annyit konyítottak egy jármű mechanikájához, mint a szenátorok a nyomorhoz.
Meg persze elege volt saját magából, hogy a jármű javítását kivételesen nem egyedül végezte el, hanem az egyik ilyen koszfészekre bízta. Így járt az ember, ha időt akart spórolni Coruscanton.
Összehúzta sötét szemöldökét és gundarkbőr kesztyűbe bújtatott ujjaival megpiszkált egy alkatrészt a jármű alvázán. Ideges mozdulattal a földre dobta a megviselt kézvédőt, majd az egyensúlytekercs felé nyúlt. Az alkatrész fémes súrlódó hangot adott ki és lazán libegett, mint egy Hutt legyezője. A nő idegen szavú káromkodást motyogott, amit a járókelőknek esélye sem volt meghallani, - szeme alatt az arcát sötét légcserélő maszk borította, ami ziháló légvételeitől visszhangzott. Egyik kezével maga elé húzta a tekercs fémszálát, a másikkal pedig a csatlakozót próbálta a szál felé kanyarítani. Egy erős rántással egymásba illesztette az összeillő végeket, de a tekercs egy elhanyagolt szála súrolta tenyerének élét. Vércseppek és újabb káromkodások hullottak az utcára, miközben a siklót mintha megregulázták volna, olyan katonás állást vett fel.
Vércseppek a hideg betonon.
"– Helló, szépségem. Milyen elegáns környéket találtál magadnak – a férfi úgy sétált, mintha a nyirkos utca egy színpad lenne és a közönségből mindenki a főszereplőre várakozna. Mögötte két nagydarab falleen bukkant fel a ködös sikátorban.
– Mit keresel itt?
Sötét szem, cigarettafüst, a fűszer édeskés illata szorító kézként közeledett felé.
