Sárkány és emse

Bevezető: Újra kinn

Ennek egy csodálatos napnak kéne lennie?

Tette fel magának a kérdést Rjúzáki Ácusi, mikor kilépett a börtön kapuján, vissza a szabad világba, és arcát megcirógatta az utca vasbeton szagú levegője. Persze, kérdés az, hogy egy jakuza számára ez mennyire is jelenti a szabadságot. Eme boldog pillanat örömére fásultan sóhajtott egyet és cigit, s mellé tüzet kért a fogadására kiszállt egyik emberétől. Talán, azért nincs feldobva, mert már nem ez az első ilyen életében? Vagy mert ez a néhány év egy különösen hosszú és kellemetlen szívesség volt részéről, hogy mentse a szervezetet és a saját életét is? Ettől, azonnal beugrott neki a pofátlanul lassan öregedő őrangyala, aki mindezt elrendezte neki.

Jásiró, te fasz! Pont te vagy az első, akinek eszembe kell jutnia?! – gondolta magában, majd mérgesen szitkozódva ráharapott frissen megkezdett cigarettája végére.
– Kurva anyját, akár egy szálka a farkamban – sziszegte, ahogy kifújta az első adag füstöt.
– Hogy mondod, *kumicsó? – kérdezte a mellette haladó beosztottja.
– Nem érdekes.
A kocsihoz érve elnyomta és félrepöckölte a csikket, beült a hátsó ülésre, majd embere becsapta utána az ajtót. Aztán amaz sietve ledobta magát előre, társa mellé, az utasoldalra. Rjúzáki rövidet sóhajtott, és közben "Na, essünk neki!" arccal beletúrt vöröses barna hajába – amit a fogságban töltött évek alatt rövidre nyírva tartottak – míg a kocsi finoman rázkódva elindult az úton. Felhúzta régi pecsétgyűrűjét és behelyezte apró fülbevalóját is.
– Mobilt – hangzott el az utasítása, és az anyósülésen lévő fickó elővett egyet, majd átadta neki.
– Benne van a kártyád, kumicsó.
– Jó – morogta elégedetten.
A bekapcsolódó képernyő nyúzott hatást kölcsönző árnyékot festett szemei alá, s már nyitotta is meg a híváslistáját. Hamar rátalált a keresett névre, és azonnal tárcsázta is a számot.
– Yo. Hallottam, hogy ma eresztenek ki a büntiből. Gratulálok!
– Köszönöm, Mizumi *bácsikám – válaszolt kimérten Rjúzáki.
– Holnap délután találkozunk a neked szervezett összejövetelen, majd két vállveregetés közt elcsevegünk kicsit.
– Ahogy gondolod.
– Addig is, élvezd ki, hogy megint csak a tiéd az egész ágy. Vagy, inkább magányos leszel így?
– He? – duzzogott Rjúzáki.
– Csak vicceltem, nehogy felizgasd magad! – nevette el magát Mizumi a vonal másik végén. – Na, minden jót addig is. Viszhall!
– Viszhall! – s azzal megszakította a hívást kettejük között. Kinézve az ablakon odavetette az egyik elöl ülőnek. – Vegyél egy szendvicset valahol és vigyél haza.
– Értettem, kumicsó. Milyen szendvics legyen?
– Nekem mindegy, csak legyen megpakolva hússal.
– Vettem, kumicsó.

Két órával később szállt ki a lakása előtti járdára. Cipőtalpa nyikorgott az aszfalton, ahogy kiegyenesedett.
Újra itthon – tűnődött el a férfi, ahogy szemeit végigjáratta a bérházak jellegtelen során, az előttük sorakozó virágtalan egyenbokrokon, és becsapva a kocsi ajtaját a fiúk felé fordult.
– Elmehettek – utasította két emberét. – Csendre és pihenésre vágyok. Holnap tizenegyre legyetek itt értem.
– Úgy lesz, kumicsó. Viszlát!

Rjúzáki intett egyet feléjük, majd nem sokkal később már a küszöbön átlépve, az ismerős helyre való visszatérésnek a szellemét kezdte magáévá tenni. A tipikus, tizenkettő egy tucat jellegű japán lakásban, ami az átlagnál is gyérebben volt berendezve. Hisz a lecsukatását megelőző időszakban jószerével csak alvásra használta, de még arra is ritkán. Zoknija alatt zizegett a makulátlan *tatami, ahogy befelé lépkedett, és a padlóval szinte egybeolvadó, egyazon színű falon kísérte őt árnyéka. Bár nem látta olyan állapotban, de biztosra vette, hogy a Hikari csoport rendesen körülnézett, mikor őt üldözték, na meg a rendőrök is felforgatták az egészet. Most azonban, ennek nyoma sem volt, kivéve egy kisszekrény meg egy polc hiányát, amik valószínűleg nem élték túl a kettős házkutatást, amit el kellett szenvedniük. Ahogy látta, a csoport rendben tartotta a helyet a távollétében, annak minden helyiségével együtt. Megette a szendvicsét, megitta mellé a kávéját, majd nem sokkal később vett egy fürdőt és úgy döntött, korán lefekszik aludni.

Másnap a délelőtt, néhány telefonhívást leszámítva, eseménytelen volt. Az embereivel beszélt, s többek között azt adta ki feladatként, hogy intézzenek el neki egy időpontot az új gyöngyei* felhelyezésére.
Újabb négy megy a régiekhez – tűnődött el egy pillanatra, majd a nap hátralévő részében többször eszébe se jutottak.
A délutáni fogadás ugyanolyan füstös és szertartásos volt, mint bárki másé, akinek hasonlót szerveznek. A ravatalozók és vidéki művelődési házak snassz díszítettségét felelevenítő terem megtelt párnákon térdelő öltönyös férfiakkal, és a cigaretták tucatjainak füstjétől telitődött hely azt a benyomást keltette, mintha Hasfelmetsző Jack Londonjának macskaköves utcáján épp felszállóban lenne a köd.

Elhangzott egy, a visszatértére írt köszöntő beszéd, amit ő a szónok elé állva köszönt meg neki és az egybegyűlteknek is. Aztán a tiszteletüket tevő emberek közt feltűnt a magát előző nap beígérő Mizumi széles válla, oldalán a mindig mellette álló, szikár, kerek arcú, egérfrizurás Amóval.
– Üdv újra a szabad emberek között, Rjúzáki – intett felé derűsen Mizumi, s ugyanazzal a mozdulattal végigsimított kora ellenére még mindig hollófekete, olaszosan hátrafésült haján, a mellette lévő Amó meg biccentett neki.
– Köszönöm.
– Milyen friss és kipihent vagy, egész megfiatalodtál.
Rjúzáki erre elhúzta kissé a száját, de nem mert ennél többet megkockáztatni, nehogy tiszteletlen legyen feljebbvalójával szemben.
– Este kimozdulunk inni egyet a Fehér Rókába. Gyere és tarts velünk!
– Örömmel elfogadom a meghívásod, megtisztelsz vele.
Az összejövetel és a kötelező körök lezavarása után elindultak kifelé, azonban egy túlságosan is ismerős hang megtorpanásra késztette.
– Nocsak, kit engedtek ki a rendőrbácsik!
Ez az önelégült hang... Bárhol felismerem... – nyilallt Rjúzákiba a felismerés, és egyből rángani kezdett a szeme sarka.
– Te meg mit keresel itt, Jásiró? Tudtommal kiszálltál a szervezetből – fordult férfitársa irányába.
– Mizumival van megbeszélnivalóm, ő hívott ide – válaszolta tenyérbemászóan mézesmázosan, szemöldökére lógó ezüst tincseit félrefésülve Jásiró. A kecses, szálkás alkattal és hosszú lábakkal bíró férfi a közvetlen közelében megállva elvigyorodott. – Ejnye, ejnye, milyen kis ingerült valaki. Tán nem viselték rendesen gondodat a hűvösön? Hm? Nem volt ki felmelegítsen? – térdével végigsimított Rjúzáki combjainak belső felén. – Én szívesen megolajozom bő nyállal a berozsdásodott részeid.
– Látom, nem változtál semmit. Nincs elég fasz a tisztes világban, aki jóllakathatná a kiéhezett segged, ribanc?
– Aj, de durva vagy! Hát így kell üdvözölni egy régi testvért? – s felvonta kéjes, kissé feminim arcán a szemöldökét.
Válaszul Rjúzáki úgy lépett el tőle, mint aki az izzó vasat akarja elkerülni, majd átérve az út túloldalára, dühében még az embereit is majd felöklelte vállával. Aztán négy–öt kocsival odébb pufogva elővett egy cigit, hogy lenyugodjon, míg Mizumi beéri őt, hogy aztán elköszönve továbbállhassanak. Aztán váratlanul, angolul szólították meg:
– Elnézést.
Az emberei – és ő maga is – gyanakvó arccal néztek a, sokat fedő öltözékétől, magából valamit alig mutató, de egyértelműen nyugati személyre, hogy mit akarhat. Aki olyan közvetlen stílusban lépett oda hozzá, felé nyújtva karját, mintha egy boltostól kérne útbaigazítást.
– Elejtetted. Gondoltam kelleni fog még.
Rjúzáki tekintete a felé tartott kézre siklott és felismerte a mobilját, ami nyitott tenyerén feküdt.
Biztos az iménti rohanás közben eshetett ki a zsebemből – gondolta a férfi, és elvette a készüléket.
– Ó. Köszönöm – majd eltette.
Ezt megtoldotta egy hanyag biccentéssel – amit a másik viszonozott – s tőle egy-két méterre várakozó társai felé vette az irányt. Közben Mizumi is megérkezett, aztán az övé mellett parkoló kocsijába beszállva, még odaszólt neki:
– Akkor, este a Fehér Rókában. Nyolcra gyere!
– Rendben van – bólintott Rjúzáki, miközben a három idegen mellettük elhaladva továbbállt.
Aztán ahogy beült és kényelembe helyezte magát, s elindultak folytatni az estig maradt teendőket, arra gondolt, hogy a mai nappal egy új fejezet írása kezdődik meg korábbi élete már-már porosodó, évekig hanyagolt kötetében.

*kumicsó: egy csoport vezetője, lényegében főnököt jelent.
*tatami: a Japánban legelterjedtebb padlóburkolat. Természetes anyag és kényes, ezért is szokás náluk levenni a házban a cipőt időjárástól függetlenül.
*bácsikám: nincs vérségi kötelék. A jakuza egy nagy családként tekint magára és a fiatalabbak az idősebb tagokat és azokat, akik rangban felettük állnak, öregekként, vagy bácsikájukként szólítják.
*a gyöngyök: egy jakuza hagyomány, amikor is annyi gyöngy ékszert helyeznek a hímvessző bőre alá, ahány évet börtönben töltött az illető.