Álom

Álom - 5. rész

Újra álmodom, de most sötét van és hideg. Fázom. Egy autóban ülök, egyedül az anyósülésen. Kint szakad az eső. Nézem, ahogy végigfolyik a szélvédőn. Mit keresek itt? Miért vagyok egyedül? Lenézek a kezemre, a tenyeremben egy dobozkát tartok. Mi ez? Ki adta nekem? Záporoznak fejemben a kérdések.

Kinyílik a vezető oldali ajtó, és meglátom őt. Csuromvíz; mindene elázott, mintha kilométereket gyalogolt volna ebben az esőben. Hangtalanul beszáll mellém. Becsukja az ajtót, azonnal magához szorít. Annyira boldog vagyok, hogy újra velem van, hogy el is felejtek rákérdezni, mit keres itt. Szorosan hozzásimulok, a mozdulattól a dobozka kiesik a kezemből, valahol a kocsi padlóján hallom koppanni. Már nem is fontos mi van benne. Belesuttog a nyakamba, sírni tudnék szavai hallatán. Még jobban hozzábújok, nem akarom elengedni. Úgy öleljük egymást, mintha az életünk múlna rajta. Aztán lassan eltol magától, de csak egy kicsit. Megsimogatja arcomat. Szomorkásan rám mosolyog. Olyan sokszor szomorú az álmaimban. Hamar rájövök az okára. Eszembe jut minden, tudom a választ. Számtalanszor elmondta. Annyiszor elmondta már, hogy már a végén én mondtam helyette. Sablonos mondatok, nem nehéz megjegyezni.

Mégis, itt és most az autóban elfeledem ezeket a végtelenségig agyonismételt mondatokat. Ujjaimmal megcirógatom rövidre nyírt haját. Azonnal érzem, megremeg az érintésem alatt. Van, ami nem változik. Amint hozzáérek, megkíván. Nem csak kíván, egyenesen megőrül értem. Torkomban érzem a visszafojtott kacagást. Ó mennyire tipikus! Szinte belehal, hogy megérintsen, de mégsem kellek neki igazán. Micsoda kettősség!

Érzem, elhagy az erőm. Visszazuhanok az ülésre, sírni kezdek. Záporoznak könnyeim, végigfolynak a kezemen, rácseppennek a lábamra. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az ölében ülök. A vállába fúrom arcomat, és ott sírok, zokogok tovább. Ő csak simogat, halkan suttog a fülembe. Érzem, kicsit kezdek megnyugodni. Szemeim duzzadtak a sok sírástól. Biztos borzalmasan nézek ki, de már nem érdekel. Úgysem számít! Már semmi sem számít. Bármit teszek, nem tudom megváltoztatni a múltat. Nem fog visszajönni hozzám. Már csak az álmaim maradtak, csak itt találkozunk. Felemelem a fejem, épp csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Mutatóujjammal végigsimítok ajkain. Behunyja a szemét, hangosan felsóhajt. Eszembe jut a doboz.

– Mi van benne? – kérdezem halkan.

Szomorkásan elhúzza a száját, de csukva tartja szemét. Annyira halkan válaszol, hogy alig értem a szavait. Nekem azonban ennyi is elég, hogy egy döbbent sóhaj hagyja el az ajkaimat...

Saját hangomra ébredek. Még sötét van odakint. Az órára pillantok: hajnali három. Magam mellé nézek, az ágyban nincs senki. Kezd tisztulni a fejem. Az álom távolodik, de nyugtalan érzés hasít belém. Kipattanok az ágyból, és a kamrába sietek. A legfelső polcon keresgélek. A konyhai dolgok mögött egy pici dobozkát érintenek ujjaim. A tenyerembe veszem, visszasietek a hálószobába. Nem kapcsolok villanyt. Nincs szükségem arra, hogy lássam, mi van benne a dobozban. Felnyitom a tetejét, kiveszem belőle kincsemet, finoman simogatni kezdem. Évek óta nem volt a kezemben, szinte égeti bőrömet. Annyi év után még mindig belém hasít a fájdalom. Nem akarok emlékezni. Csak az álmaimat akarom. Szememet elfutják a könnyek. Mérgesen törlöm le őket. Egy határozott mozdulattal eldobom a láncot a medállal együtt. Hangos koppanással ér földet a szoba másik sarkában. A Hold fénye megcsillan rajta. Ahogy megpillantom a szív alakú medált a belé vésett szavakkal, zokogva dőlök párnámra. Azt hittem, túl vagyok rajta. Tévedtem...