Álom

Álom - 6. rész

A kávézóban, az első randink helyszínén ücsörgök, ugyanannál az asztalnál. Most is egy tejeskávét rendelek. Miközben várom a pultos lányt, kezemben a medált szorongatom. Rettenetesen fáradtnak, elgyötörtnek érzem magam. Folyton ő jár a fejemben, mióta elővettem a láncot.

Párom elment a haverjaival sziklát mászni a hétvégére. Egyáltalán nem bánom. Sőt! Most még nem is tiltakoztam ellene, mint máskor. Hetek óta fagyos közöttünk a hangulat. Érzi, hogy valami nincs velem rendben. Milyen igaza van! De még nem vagyok rá kész, hogy a múltamról beszéljünk. Eddig úgy gondoltam, nem is tartozik rá, mi történt velem még a kapcsolatunk előtt. Talán jó lett volna még az elején tiszta vizet önteni a pohárba, de akkoriban kezdtem lelkileg újra megerősödni. Féltem, hogy a fájdalom, a feltépett sebek újra lehúznának a mélybe, így hát hallgattam.

Most pedig újra össze vagyok zavarodva, szenvedek. Hiba volt azt gondolnom, hogyha csak a képzeletemben tartom őt, akkor ott is fog maradni, és nem fog kísérteni. Na persze! Miért is gondoltam ezt? – merengek. Ez inkább csak menekülés volt részemről, hogy ne kelljen a valósággal szembenéznem. Arcomat kezembe temetem. Halk sóhaj kíséretében megelevenednek az utolsó találkozásunk emlékei.

Négy évvel ezelőtt...

Egy gyönyörű őszi napon titkos búvóhelyünkön boldogan simultunk össze az ágyban. A legtökéletesebb találkozásnak indult mind közül, amit valaha együtt töltöttünk. Egész délelőtt szeretkeztünk; nem tudtunk betelni egymással. Amikor már minden erőnk elhagyott, felkaptam piros pólóját, és kimentem a konyhába kávét készíteni. Mosolyogva sürögtem-forogtam, határtalanul boldog voltam. Amikor nem figyeltem, mögém lépett, és magához szorított. Arcát belefúrta a nyakamba, közben egy dobozkát csúsztatott a kezembe. Hatalmasat dobbant a szívem.

– Ajándék? Nekem? Miért? – kérdeztem csodálkozva.

– Mert szeretlek, és szeretnék egy emléket adni – suttogta halk, szomorú hangon.

Remegő kézzel nyitottam ki a dobozt. Egy csodaszép, vékony nyaklánc szív alakú medállal volt benne. Finom mozdulattal kiemeltem a láncot. Elolvastam a medálon az írást. Éreztem, hogy jeges kéz szorítja össze a szívemet. Mindentől elment a kedvem. Csak bámultam a szavakra, és próbáltam felfogni az üzenetet. Kicsit keményebben, mint szerettem volna, újra megkérdeztem, mi volt a célja ezzel az ajándékkal. Hátráltam egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni. Nagyon szomorú és elgyötört volt. Gondterhelten felsóhajtott, belekezdett a mondandójába:

– Ez az utolsó alkalom, hogy veled lehetek, hogy megérinthettelek... – kezdte elfúló hangon.

Dacára annak, hogy már számtalan szakításunk volt, amit vagy én, vagy ő kezdeményezett, valahogy éreztem, hogy ez most teljesen más. Néztem őt, ahogy szomorúan, de teljes eltökéltséggel magyarázza, hogy most már örökre véget kell vetnünk a kapcsolatunknak. Otthon nem bír tovább hazudni, fél, hogy a családja előtt is nyilvánvalóvá válik, hogy mást szeret. Arra viszont képtelen, hogy elhagyja őket. Belém szerelmes, de arra már nincs ereje, hogy velem új életet kezdjen. Hosszú távon így lesz jobb mindkettőnknek.

– Na, persze! Neked lesz így jobb! Gyáva vagy – szaladt ki belőlem indulatosan.

Annyira fájt, amiket mondott, hogy úgy éreztem, menten elájulok. Hátráltam pár lépést, nem akartam, hogy hozzám érjen. Hányinger fogott el, szédültem.

Én bezzeg mindent feláldoztam volna érte. A friss házasságomat, a munkámat. Elköltöztem volna vele bárhova, csak hogy együtt lehessünk. Már az első együtt töltött éjszakánkon tudtam, hogy ő a másik felem. Annyira egymásra voltunk hangolódva, sokszor még a másik gondolatát is kitaláltuk. Mindenben passzoltunk: az ágyban, az érdeklődési körökben. Bármit tettem vagy mondtam, úgy tűnt, imádta. Annyit még nem nevettem, mint vele. Minden titkos találkánk után szürkék lettek a napok, de amint újra találkoztunk, a világ újra színes lett és gyönyörű. Otthon már alig tudtam leplezni érzéseimet. Férjem, aki azóta már a múlt homályába veszett, folyton kérdezgette, hogy mi lett velem. Én próbáltam mindent a munkára fogni, de egyre gyanakvóbbá vált. Éreztem, hogy lassan történnie kell valaminek, így nem lehet folytatni az életünket...