Újrakezdés (Pedri ff)

Prológus

- Ó, Jézus! - morogtam 

 - Nana, nem! Erről nem tehet Jézus! - sütötte el ezredszerre is ezt a nővérem 

- Ne légy vidám! Ne örülj neki, ezzel teljesen az ő oldalukra állsz! - morogtam a párnámat szorongatva 

- Ugyan már, tudod, hogy egyszer úgyis bekövetkezett volna.... - lépett oda Clau és mellém feküdt majd tovább folytatta a lelki fröccsét mint valami motivációs tréner és pszichológus keveréke - és talán jobb is, hogy így van. Ezen a helyen ki szeret téged rajtam kívül? - simogatta a hátam mire felmutattam a középső ujjam. 

- Baszd meg, ezzel nem segítesz sokat! - morogtam összeszorított szemekkel. Nem, nagyon nem akartam, hogy a "barátaimat" is szóba hozza. Erre volt a legkevésbé szükségem. 

 - Tudom, hogy rosszul esik, de attól még igazam van... - sóhajtott mire énis felé fordultam és hatalmas sóhaj hagyta el az én számat is 

- Tudom, utállak is érte! - mormogtam 

- Én szeretlek durci! - ölelt meg – Gondolj bele, ha meglátják az sztorijaidat Instán, tiszta irigyek lesznek, biztosan. - kuncogott mire elvigyorodtam

 - Remélem is, és ott rohadjanak meg ahol vannak! - forgattam meg a szemem 

- Pontosan, szóval légy nagylány és kezdj el pakolni. 

Elfintorodtam és felálltam. 

- Jólvan.... te megvagy már? - kérdeztem    

Reméltem nem, mert szerettem volna egyedül pakolni. Az, hogy Barcelonába költözünk nekem hatalmas falat, hiszen mindig is Toledoban éltem. Itt jártam oviba, suliba, minden emlékem ide köt, és hiányozni fog, még akkor is ha mostanában eléggé összeomlottak a dolgaim, mostmár szerintem véglegesen. Régen mindent megtettem volna, hogy legyenek olyan barátaim akikkel olyan menő közösségioldalas, filmes pillanatokat lehet megélni. Végül így találkoztam azzal a maroknyi emberrel akiket pár évig a barátaimnak mondtam. Eleinte nagyon éltem ezt az egészet. Minden nap eljártunk, még Clauval is kevesebbet találkoztam akkor, pedig egy szobányira voltunk egymástól. Akkor ők voltak életem értelmei, pedig nem érdemelték meg. Egy percet sem az időmből, és egy cseppet sem a szeretetemből. 

- Hahó? Itt vagy? - bökdösött meg a tesóm 

- Ja, aha. Bocsi csak elbambultam. Gondolkodtam, hogy hogyan kezdjek neki ennek a szarságnak. - utaltam a pakolásra 

 - Gyorsan. Kezdj neki gyorsan, mert már csak két napunk van. És jönnek a háznézők is holnap. - húzta el a száját ő is. 

Hiába próbált lelket önteni belém, láttam rajta, hogy ez az egész neki is nehéz. A ház eladása már pár éve is terven volt, amikor apa elhagyott minket. Én utolsó éves voltam az általános iskolában, Clau akkor kezdte a gimit. Clau a legokosabb ember akit csak ismerek, így szinte természetes volt, hogy a város legjobb iskolájában fogja eltölteni a gimis éveit. Anya akkoriban rengeteget dolgozott, hiszen a házra ráfért a renoválás ami nem volt olcsó, anya pedig nem akarta, hogy egyedül csak apa állja a költségeket. Mindig jobban keresett mint anya, akit ez borzasztóan zavart, így túlórázott, ami miatt apa ment el a szülőikre. Aztán már csak az igazgatónénihez. Hónapokig csalta anyát, mire kiderült. Szegény Clau teljesen összetört, magát hibáztatta, és ott voltam én tizenöt évesen és vigasztaltam anyát, aki csak éjjel mert sírni, amikor azt hitte már nem halljuk mert alszunk, és vigasztaltam Claut is aki teljesen elvesztette a bizalmát szinte mindenkiben. 

 - Megyek, rendelek pizzát, úgy látom veled nem lehet beszéni! - állt fel az ágyról a tesóm 

- Hm? Ja, jó, énis kérek. Bocsi csak tényleg egyedül akarok lenni. Kicsit fura, hogy egyből eltűnik ez az egész.... Kiráz a hideg ha erre gondolok. - néztem rá 

 - Tudom. - sóhajtott - Énis így érzek, mintha az egész eddigi életünk eltűnne. De nem lehetünk önzőek, anya nagyon sok szarságon ment át. És tudom, hogyha azt látná, hogy bármelyikünk is kesereg amiatt mert menni kell, lefújná az egészet. Úgyhogy szedd össze magad, vagy megrendelem neked az extracsípős kolbászos meg paprikás pizzát! - csapott a combomra majd kiment 

 - Jó.... - dünnyögtem már magamnak.