𝐅𝐚𝐥𝐬𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥 𝐈𝐈𝐈.: 𝐂𝐨𝐮𝐧𝐭𝐝𝐨𝐰𝐧 | тσкуσ яєνєηgєяѕ

𝟏.𝟓.

𝐏𝐚́𝐫𝐨𝐬 𝐣𝐚́𝐭𝐬𝐳𝐦𝐚

2010. február 20.
Tokió, Shibuya kerület

– Tényleg nagyon köszi, hogy eljöttél... – Hanagaki intett az egyik pincérnek, amikor leültek és a vele szemben helyet foglaló nőre pillantott; mögötte az üvegablakon keresztül apró hópihék szállingóztak a város nyugalmas utcáján, a februári hideg szél elkavarta őket oldalirányba és a gyalogosok arcába lökte agresszívan.
Kitsu felakasztotta a kabátját a mögöttük álló fogasra; a vastag, fekete prémperemen elolvadtak a fehér pelyhek és bohókásan szánkóztak végig a gyapjúszöveten. – Ez nem olyan – mosolyodott el, majd maga alá hajtotta fekete, térdéig érő, bal combjánál felhasított ceruzaszoknyáját, és leült. – Egy hónapja nem láttalak, ha nem kettő. Nem voltál ott a szilveszteri bulin sem.
– Tudom – nézett el a nőről Hanagaki. – Hinával voltam...
– És, jó volt az újév? – Kitsu rákönyökölt az asztalra, bézs ajkai mosolyogtak; Hanagaki felfedezte, hogy mennyivel kerekebb most az arca, ahhoz képest, mint amilyen régen volt.
De... még mindig ugyanolyan nyugodt és fenyegető.
Takemichit kirázta a hideg, miközben nézte, ahogyan Kitsu hátradől és rendel magának egy lattét...
Megváltozott, nagyon is.
De hogy rossz irányba-e, azt nem tudta eldönteni még ekkor: feltételezhetőleg nem... sőt. Boldognak tűnt az a mosoly, amit a pincérlánynak engedett, boldognak és őszintének.
– Egész jóra sikeredett – felelte végül a fiú, biccentett egyet. – Hináéknál voltunk.
– És mi van a jövővel? – kérdezte Kitsu, combjait keresztezve térdét nekitámasztotta szolidan az asztalperemnek.
– Mi mi?
– Vissza tudtál azóta menni?
Takemichi megvonta ajkát. – Nem... nem tudtam.
– Miért?
Igen. Egy éve nem beszéltek erről. Takemichi úgy emlékezett, hogy mióta elmondta Kitsunak ezt az egészet, ő nem is nagyon kérdezősködött róla, és valahogy úgy tűnt, mint aki el is felejtette az egész időutazósdit.
De ezek szerint nem felejtette el: csak eddig nem volt nagyon nagy kapacitása arra, hogy komolyabban foglalkozzon vele.
– Mert... – Takemichi nyelt egyet. – Ahhoz kell egy másik ember is.
Kitsu felvonta a szemöldökét.
– A-amikor elsőnek csináltam, meg jó sokszor, akkor... Naoto, Hina öccse volt az, akivel működött de most...
– De most?
És Takemichi keze megremegett. – Most legutoljára Mikey...
A pincérlány megérkezett és lerakta eléjük a kávékat; meghajolva rámosolygott az angyalra, majd eltávozott és a hangulat, amit maga mögött hagyott, jéghideg lett, mint a kint süvítő szél.
– Kitsu... – suttogta Takemichi maga elé, de a szíve megdobbant, amikor elkapta a nő acélkék pillantását. – Te még... szereted őt?
Kitsu megkavarta a kávéját. Figyelte, ahogy a kanál felszakítja a vékony habréteget és beleveszik a sötétbarna örvénybe, aztán sóhaj szaladt ki szép ajkai közül. – Nem tudom. – Leütögette a kanalat és belekortyolt az italba.
– És akkor, most... mi az Ezüsthold célja?
– Halkan – vágott közbe Kitsu határozottan, majd egy újabb korttyal leküldte gyomrának mélyére a durvaságot. – Természetesen az, ami eddig is volt.
Takemichi hallgatott.
– Megszerezni Tokió fölött az uralmat.
– De az eredeti célunk Mikey volt...
Kitsu letette a karcsú poharat. – Rakd össze magad, adok rá két percet.
– Jó, oké, értem – mentegetőzött Takemichi szinte azonnal. Kitsu pillantásából rájött, hogy hatalmas hülyeséget kérdezett, de ezzel szemben, valami mást is érzett...
Mintha ez az egész nem csak Mikeyról és a Tomanról szólt volna már többé.
Mintha Kitsu nem csak a határig látott volna már, hanem jóval tovább annál.
– És azután leállunk, igaz? – kérdezte a fiú, de az ujjai remegtek a választól, amikor felemelte a tejeskávéját.
Kitsu a poharat nézte. – Ezt a kereket már túlságosan bepörgettük ahhoz, hogy csak úgy leugorjunk róla, Takemichi.
Való igaz... Takemichi a vizsgaidőszakban igazán kimaradt a maffiaszervezet munkájából és ha jobban belegondolt, rájött arra is, hogy Kitsu szándékosan kihagyja őket mostanában dolgokból. Draken is panaszkodott róla, hogy újév után nem is látta őt legalább egy hónapig, aztán az éjszaka közepén felhívta őt Ran.
De azt már nem részletezte, hogy miért.
A kabátot ő is megkapta előző év augusztusában, de azóta csak kétszer volt rajta hivatásból. A karszalagot levette róla és úgy járt iskolába benne, de ezen kívül más összetartó hasznát nem látta egyelőre.
– Mindegy – mondta Kitsu egy kis gondolkodás után. – Nem akarom mindig letörni a jókedvedet, ha találkozunk.
– Egyedül vagy most itt?
Kitsu bólintott. – A fiúk nem tudnak róla.
– Jól megvagytok?
– Mondhatni – bólintott a nő. – Rin most egy kicsit morcos, de majd megbékél.
– Rindou az ijesztő – felelte Takemichi és figyelte Kitsu arcát; egy apró mosolyt fedezett fel szájának sarkában és egy kedves pislantást, ami megmelengette a szívét.
Ritkán látta őket együtt, ahogyan úgy Tokió komplett alvilága is, de Kitsu reakciójában érezte a szerelmet.
– Nem mindig – mondta végül az angyal, hangja lágy volt –, csak néha túl mérges lesz és akkor nem tud uralkodni magán.
Takemichi bólintott; annyi mindent mondott volna igazából most Kitsunak, legfőképpen Rindouról és a "nem tud uralkodni magán" dolgairól, de inkább befogta. Úgy érezte, okosabb most nem belefolyni a hármuk kapcsolatába, különben nagyon megütheti a bokáját.
És már nem is volt annyira családias Kitsu jelenléte számára – amint belegondolt a Haitanikba, hiába, hogy mennyi mindent tettek eddig értük, nem tudott nyugodt lenni.
Emlékezett még arra a jövőre, amiben a Bonten és Mikey és ők és... és Sanzu.
És amiben Kitsu nem volt benne...
– Szóval, miért hívtál? – kérdezte Kitsu, de a hangja nem volt már fenyegető vagy feszült, mint az előbb. Mint amikor az ember sávot váltott a rádión, egyik stúdióműsorból a másikba csöppve, Tanaka Kitsu hangja is hasonlóképpen változott meg.
– Hát, tudod... – Takemichi megvakarta a tarkóját. – Májusban lesz Hina szülinapja és...