"És ekkor Takemichi megértette: megértette azt, hogy mi a mozgatórugója a rémes események sorozatának és megértette hirtelen minden indíttatását is. Gyomra begörcsölt az érzéstől, mintha valaki szorította volna erősen, a halálát kívánva.
Ránézett K...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Igazán nem szeretett volna ma sehova sem menni Kitsu. Most mégis, a tükörbe meredt és igazgatta közel tökéletes sminkjét, egy fülpiszkálóval kiigazította a bonyolult, rókaszemeit szépen kiemelő tusvonalat, aztán hátrébb hajolt a sminkasztal tükrétől. Mögötte ekkor egy délceg alak jelent meg: csak a csípője és torzója látszott a nő mögött, fekete bőrkesztyűs, hatalmas kezével elsimította hátáról ezüstszőke haját. Amint lehajolt, belenézett fakólila pillantásával a tükörbe és egy csókot nyomott Kitsu csupasz, liliom illatú nyakhajlatába. – Szép vagy ma is – mosolyogta, felnézett megint a tükörbe. Kitsu elmosolyodott, fejét Ran arcának döntötte. Ölébe ejtette a púdert tartó kezét. – Köszönöm. – Nem szeretnél lemenni, igaz? – Kérdés? – sóhajtotta Kitsu, aztán előrehajolt és fixálta a sminkjét. Ran felegyenesedett újra, bőrkesztyűs, rideg ujjai a párjának vállát cirógatták. – Most sincs itt... A férfi megvonta ajkait. – Dolga volt a gésa-klubban. Kitsu. Úgy érzem, valami nincsen rendben mostanában köztetek Rinnel. Most mit mondjon erre... Majdnem eltelt egy hónap azóta a vitájuk óta már és valóban... Rindou és közte megfagyott a levegő onnantól fogva, de nem abban a jó értelemben. Mintha valami megtört volna köztük azon az éjszakán. Persze, Sanzu orra mellett.
Pedig nem is veszekedtek nagyon. Vagyis, ő nem érezte nagy veszekedésnek... de mi van... mi van, ha Rindou máshogy fogta fel az egészet? És Kitsu ekkor megint elkezdte azt érezni, mint amit a megismerkedésükkor érzett a fiatalabb Haitanival kapcsolatban: kaotikus, egoista és agresszív volt minden egyes mozdulata és felettébb... felettébb kiismerhetetlen. – Kitsu, mi történt köztetek? – Ran szorítása erősebb lett a vállain. – Semmi... Ran ujjai megremegtek. – Kitsu... És ekkor Tanaka Kitsu, az angyal, Tokió Királynője megrémült. Szíve a gyomrába zuhant. Ran és a mély, doromboló hangja most... fagyos volt. Fagyos és ijesztő. – Veszekedtünk... – felelte halkan, lenézett az ölében pihenő kezeire, melyek egymást szorították (eddig fel sem tűnt neki). Nem. Rannel nem volt képes agresszív lenni... Soha, de soha. Nem mert kiállni ellene. Nem akart... Ran... Ran és Rindou minden volt neki. És mindent elveszíteni; fájdalmas. – Micsodán? – sóhajtotta a férfi, ujjai engedtek. – Nem lényeges... És újra megszorult a fogása... – Kitsu, ha Rin kerüli a nőjét, azt okkal teszi. – Nem akarok róla beszélni! – csattant fel Kitsu, Ran pedig szinte automatikusan eleresztette. – Csak... hagyj minket... megoldjuk majd. – Engem is legalább annyira érint, mint őt. – Ran felmordult, nyugodt, markáns hangszíne megemelkedett. – Hárman vagyunk ebben az egészben, nem pedig ketten, Kitsu. Hárman vagyunk és mindhárman felelünk a másik kapcsolatáért. Kitsu térdei megremegtek, amikor felkelt a székből; nem... hogy Rannel is összevesszen egy hónapra rá, nem, nem lehet... és mindezt azért, mert akkor este nem volt képes nemet mondani neki... – Tudom, Ran. Tisztában vagyok a felhasználási irányelvekkel és az apróbetűs résszel is! – mordult rá a férfira, ő pedig becsukta száját, lila szemei hitetlenül villantak. – Akkor mondd el nekem, hogy min vesztetek össze – mondta a báty. Hideg volt a hangja és Kitsuban felkeltette azt a régóta szunnyadó, apai hatalom iránt táplált dacot. – Segítenem kell. Kitsu sóhajtott egyet és már meg akart szólalni, de ekkor kinyílt az ajtó és a jelenetbe a korábbi vita tárgya sétált be. Sétált... Belerontott konkrétan. – Viharos vagy ma. – Ran azonnal az ajtóban megjelenő öccsére sandított. Rindou ma is olyan volt, mint bármikor: természetes mézszőke haját hátrafogta egy kurta copfba, két tincs arcába lógott. Csontfehér öltönyt viselt, alatta koromfekete inggel és fehér nyakkendővel, akárcsak a bátyja... Pedig most éppenséggel össze sem beszéltek. Szemüveg volt rajta, aranykeretes és kerek. Kitsu megvonta ajkait, amint ránézett, sőt, még a szíve is kiugrott helyéről szinte. Rindou... Rindou pillantása élettelen és szürke volt, semmi érzelmet nem látott benne, amitől korábban minden erő elhagyta gyomrát... semmit. – Jöttök már? – kérdezte végül az öcs, hangja reszelős és durva volt, olyan érzés Kitsunak, mint amikor mezítláb lépett a kavicsos tengerpartra Horvátországban. Rindou kurta válaszai felvágták és kivéreztették önbecsülését... – Igen – felelte Ran, majd ujjait összekulcsolta Kitsuéval: biztató mosolyt engedett felé, de az a mosoly csak látszólag volt higgadt... Kitsu érezte benne a keserédes kétségbeesést, ami Ran gondolataiba fészkelte magát a korábbi vitájuk miatt.
