Átkok és Árnyak

4.

Nanami felkeresésére indultam volna a kora reggeli órákba, ha megtaláltam volna Gojot. Kissé aggaszott, hogy egész éjjel kint volt és még most sem tért vissza, de leráztam magamról a negatív gondolatokat egy enyhe fejrázással. Így információ nélkül visszaindultam a lakrészemhez, ha nem leszek figyelmes szapora léptek hangjára magam előtt. Megálltam egy sarok fordulón, hátha az illető dolga annyira fontos, hogy nem néz szét maga előtt és így az összeütközést elkerülve türelmesen vártam. Nobara hirtelen megjelent előttem és a léptek abba maradtak. Valószínű engem keresett, mert megcsillant szemekkel fogadta a látványom.

- Gyere, küldetésre megyünk. - villámként csapott le rám a tény, hogy megtesszük az első közös küldetésünket.

- Micsoda? Hova? - Nobara már az egyenruhájában volt, de jómagam még csak úgymond "itthoni" pólóba és bő szabású vászonnadrágba.

- Shinagawa-ba, egy erős átkot jelentettek. - megragadta a csuklóm és elkezdett maga után húzni, kifelé az épületből, ahol nem rég még Gojot kerestem.

Szinte még fel sem ébredtem teljesen a váratlan híről, de tíz perc múlva már a többiek mellett álltam, teljesen felöltözve az egyenruhánkba és a hajamat szoros copfba hátra kötve. Már csak egy ember hiányzott, Masamichi Yaga, az iskola igazgatója, aki ellát minket némi instrukcióval a küldetést illetően. Nem volt jellemző rá a késés, de igazából időben volt még, mi voltunk készen kifejezetten gyorsan. Az egyik bejáratnál várakoztunk mind a hárman és szépen lassan elkezdett kirajzolódni az igazgató távoli alakja.

- Szép napot, kezdjünk is bele. Szóval a Shinagawa körzetben jelentett az egyik ablakunk, hogy a központi bíróság területén egy, idézem - azzal ránézett a kezében lévő papírköteg tetejére - „Madár fejű, női testű szárnyakkal rendelkező lény felfalt pár elitéltet." Első vagy második fokozatú átokról lehet szó, szóval óvatosan járjanak el. Ha nem tudják megoldani inkább jöjjenek vissza és kiküldünk egy erősebb csapatot. Nem ölt elitélteken kívül senki mást, így annyira nem fontos neki a rögtönzött kiűzése. - látszólag gyorsan végig futotta a papírokat még egyszer, majd megint felnézett belőlük - Ennyi, mehettek.

Az átlag embernek ez durva lehetne, hogy, ha csak elítélteket öl, akkor annyira nem fontos, de a központi bíróságon csak emberöléssel elítéltekről, vagy attól súlyosabb esetekről döntenek. Így felvetül az a kérdés, hogy az ember valóban megment olyanokat, akik ez előtt és talán később is mások életét fogja elvenni? A helyes válasz sosem született meg és soha nem is fog, így ezen a kérdésen tovább lendülve és egy formális elköszönés után elindultunk az utunkra kora reggel.

Pár megállón átkelve a körzetbe is értünk, ahonnan, a vonatról leszállva alig húsz perces séta várt ránk. Útközben Nobara és Itadori előre mentek kissé és teljesen elvarázsolva mászkáltak a sétáló utcán felállított standok között, amíg mi Megumival kissé hátrább maradtunk.

- Kicsit aggódom érted. - jelentette ki teljesen váratlanul és kifejezetten halkan.

- Mire gondolsz pontosan? - a tekintetünk egy pillanatra találkozott.

- A múltkor megijesztettél. - ritkán fejezi ki Megumi az ilyesmi érzéseit, szóval próbáltam a maximális figyelmemmel megtisztelni őt.

- Oh, hogy az. - zavartan a tarkómra tettem a kezem séta közben - Kicsit megijesztett Sukuna aurája, de ennyi történt csak. Nem láttam még előtte ehhez foghatót, negatív értelemben. De ilyen itt úgysem fog történni. - egy kisebb gyomorgörcs futott végig rajtam.

- Nem arra gondoltam, az előtte lévőre. - a mondata második részét halkabban ejtette ki. Kellett pár másodperc, mire végigfutott az agyamon, hogy pontosan mire gondolt.