Átesve [Hungarian story]

Negyedik fejezet

A napok lassan hetekké duzzadtak, a hetek pedig hónapokra... Nem tudom megmondani, mikor is jöttem rá, hogy nem álmodom, nem csak egy puszta képzelgés ez az egész, hanem a valóság, egyszer csak ráébredtem a tényre. Onnan kezdve igyekeztem egyre inkább beilleszkedni, részt venni a közösségi életben – már amennyire lehetséges nyelvtudás nélkül. Néhány érdekes dolgot, azért sikerült megállapítani. 

Egyes számú felismerés: Az itteni emberek földművelésből élnek meg, amit megtermelnek azt szekerekkel viszik nagyobb falvakba, városokba. Nem volt teljesen tiszta hová is megy, mivel nem tudtam megkérdezni, ezek csak feltételezések voltak. Néha, ha úgy hozza a sors, besegítek, már ahol tudok. A lakók – ismerve a nyelvi hiányosságaimat – mutogatva, gesztikulálva  próbálják elmagyarázni, most miben tudnék segítségükre lenni.  

Kettes számú felismerés: Az itteni emberek nagyon vallásosok. A nap végén, mielőtt nyugovóra térnének egy a falu szélén lévő fél méter magas szobor előtt térdre borulva imádkoznak, kéthetente egyszer pedig étel áldozatot mutatnak be. A szobor egy meglepően szépen megmunkált gránitból faragott női alakot ábrázol, ami egy gömböt tart maga előtt.  

Hármas számú felismerés: A Nap valóban nem szokott elmozdulni a helyéről, hanem átfordul az egyik oldaláról a másikra! Ahogy közeledik az éjszaka elkezd kifordulni, helyet adva ezzel a Holdnak. Nem értem a logikáját. Nem értem, miért működik úgy, ahogy.  Hajtott a kíváncsiságom, ezért napnyugta felé mindig kint ültem a szállásadóm kunyhoja előtti kerítésén és próbáltam megérteni, legalábbis megfigyelni a jelenséget.

Négyes számú felismerés: Meeka – vagyis a szőke elrablóm – a felelős értem. Szabadidejében és sokszor még azon túl is ő gondoskodik rólam. Körbe vezetett a faluban, megmutatta honnan tudok friss vizet mérni, ruhákat is tőle kaptam, valamint nála is lakók, az ő ételét eszem. Emiatt kiszolgáltatva is éreztem magamat, ami persze nem azt jelenti, hogy nem voltam hálás, mert nagyon is az voltam. Főleg amiatt, hogy elkezdett szavakra, kifejezésekre tanítani. Már el tudtam mondani többek között, hogy "Éhes vagyok." és hogy "Köszönöm.",  emiatt valamilyen szinten meg tudtam értetni magamat, ha nagyon igyekeztem.

Ahogy teltek a napok történt egyszer, hogy behívattak a falú vezetőjének, vénjének kunyhójába. Előttem Meeka ment, mutatta az utat, nehogy eltévedjek az alig egy tucatnyi viskó között  – vagy egyszerűen csak kíváncsiságból követett, szerette volna tudni, mi fog történni. Elmosolyodtam, alig észrevehetően a fejemet is megingattam a gesztuson, miközben lassú léptekkel követtem az oroszlánbarlangjába. Ha a hangulat nem is volt olyan, de a szagók tettek arról, hogy úgy érezzem magam, mintha abba a bizonyos barlangba sétáltam volna be. 

A földön megszámlálhatatlan mennyiségű állati eredetű szőr szőnyeg, irha terült el, a falakra is aggattak egynéhányat a teljesség igénye nélkül.  Már a gondolattól, hogy halott állatok maradványaival voltam egy helyiségben felfordult a gyomrom, ami valószínűleg az arcomon is visszatükröződött, Meeka ugyanis aggódva nézett rám, majd megsimította karomat, egyfajta nyugtatásként, majd elénk billentette fejét. Csak ezután vettem észre, hogy mindhárom vén a helyiségben van, mindhárman törökülésben a padlón, a szőrméken ülnek. Valamiről nagyon beszéltek egymás között, a számomra értelmetlen szavakkal nem foglalkozva igyekeztem lenyugtatni magam, visszatartva a reggelimet. Lehunytam a szememet, igyekeztem kizárni a külvilágot elkalandozva az egyik általam kreált álomvilágomba – ez a módszer már sokszor segített elmenekülni. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor kipattantak a szemeim. Meghallottam a nevemet és újra ebben az álomvilágban találtam magam. A legidősebbnek tűnő agg egy mozsarat tartott a kezében, amiben egy furcsa állagú, színű valami volt. Ismét kimondta a nevem és egyenesen felém tartotta tálat, néhány másodpercig némán, mint egy szobor álltam előtte, mire észbe kaptam és kapkodva elvettem.

Most még hülyébbnek tűnhetek, mint eddig...

Nagyot nyeltem. Lenéztem a lilás színű löttyre. Mély levegőt vettem. Újra nyeltem egyet. Bal kezemmel befogtam az orromat, míg a jobbal a számhoz emeltem a mozsarat, igyekeztem egyhúzásra lehúzni, de a takonyszerű állaga miatt nehezen akaródzott lecsúszni a kreálmány. Erőt vettem magamon és lenyeltem, mire a hideg is kirázott. Számra tapasztottam a kezem, öklendeztem, de ez csak az inger volt. Az undor kiült az arcomra, ahogy az üres tálra néztem. 

– Móna kisasszony, Vissvam engedelmével szíves elnézését kérünk kései cselekedeteinkért - szólalt meg a középen ülő, legidősebbnek tűnő férfi.

Válaszul csak nagyokat pillogtam, miközben egy kérdés fogalmazódott meg bennem. 

Most meg mi a franc történt?