Átesve [Hungarian story]

Második fejezet

Nem hagyott nyugodni a gondolat. Hiába igyekeztem megérteni az akkori helyzetem, nem sikerült. Még a kezdő lépésekhez se volt ötletem, a gondolataim hiába cikáztak a fejemben, nem jutottam előre.

Most tényleg megérti? Vagy csak épp úgy jött ki? Mi van, hogy csak lehülyézett?

Valahogy ez sokkal reálisabbnak tűnt abban a pillanatban, hogy mérő egyszerűséggel, szimplán csak lehülyézett.

Keserű mosollyal az arcomon néztem fel a kéklő égre és még mindig nem értettem, mitől ilyen kék, S hogy a nap mért nem mozdul el a helyéről. Úgy nézett ki innen, mintha a horizont ugyanazon pontján pihent volna az elmúlt néhány órában.

Hiába szugeráltam, egyszerűen nem akart megmozdulni. Úgy tűnt, mintha az a pont le lenne fixálva, mintha nem tudna elmozdulni arról a helyről. Ez a gondolat valahogy olyan izgalmasnak tűnt, teljesen elvarázsolt a nap és annak furcsa elhelyezkedése.

Hopp!

Hirtelen egy lovasszekér előtt, jobban mondva mellett találtam magam. Az "elrablóm" kedvesen rám mosolygott, megint mondani próbált nekem valamit. Természetesen nem értettem, mit szeretne mondani. Vállat vontam, S sóhajtottam.

Míg én a rozoga szekér mellett állva, unottan egy ló farával szemeztem, addig ő bőszen keresett a "kocsi" hátuljában valamit. Egy foltos, koszosnak tűnő takarót rántott ki egy nagyobb halom számomra ismeretlen, kosárlabda méretű növény alól.

Felém közeledett. Nem akartam, hogy az a koszos rongy a bőrömhöz érjen.

Inkább vagyok meztelen! Csak ezt ne!

– Ne! – löktem el magamtól. Az undor egészen biztosan megjelent az arcomon.

Egészen biztosan feldühítettem ezzel a lépésemmel a szőkeséget. Tágra nyílt szemeivel villámokat szórt felém, valami durvát mondhatott rám. Ugyan nem értettem mit mond, de a hangsúlyából és színéből ki tudtam következtetni, hogy valamiféle helyi káromkodásnak voltam szem és fültanúja.

Néhány másodperc volt az egész, de egészen megdöbbentett. Az "elrablóm" ki is használta ezt a pillanatot, S becsomagolt abba a bűzös, koszos rongyba. Borzasztó érzés volt, ennek megfelelően is éreztem magam.

Lehet ez még ennél is szürreálisabb?!

Kiáltottam fel magamban. Hangosan sose mertem volna, ahhoz sose volt elegendő bátorságom. Mióta az eszemet tudom, sose mertem hangosan beszélni másokkal, mások előtt.

Hasztalan. Minden hasztalan.

Hagytam, hogy feltuszkoljon a szekérre. És elindultunk.

Miközben fájó lábaimat masszíroztam a szőke leányzó fecsegését hallgattam. Valahogy nem akarta elfogadni a tényt, hogy nem értem miről beszél, mit szeretne mondani. Magamban ismételgettem néhány kiragadott szótagot, szófoszlányt, de nem jutottam vele előrébb.

Féle fordultam. Figyeltem, ahogy a szavakat formálja. Önkéntelenül is elkezdtem utánozni ajkainak mozgását, természetesen hang nélkül. A lány valószínűleg észrevette, hogy figyelem, széles mosollyal az arcán felém fordult. Halovány ezüst szemeivel szemembe nézett, majd megszólalt:

– మీరు ఏదైనా కావాలనుకుంటున్నారా?

Ajkaim megremegtek, gyors el is kaptam a fejem. Éreztem, ahogy elönti a vér az arcom, zavarba jöttem.

Ez váratlan volt...

Egy magamban elfojtott sikolyt követően tenyereimbe temettem arcom. Az út további részében meg se mozdultam, túl kellemetlen lett volna számomra.