Átesve [Hungarian story]

Hatodik fejezet

Másnap reggel – nem tudva mit kezdjek magammal – kiültem a kerítésre és figyeltem, ahogy a helybeliek teszik a mindennapi dolgaikat: egy kedves mosolyú hölgy vizet mert a kútról, miközben a hátára kötött csöppség az igazak álmát aludta; egy megtermett férfi vállára vetette a baltáját és neki indult az erdőnek, onnan folytatva a munkáját, ahol tegnap abbahagyta; egy szikár férfi egy féltucatnyi hangos, vidám lurkót vezetve áthalad a falun, tanulmányi útra indulva a közeli mezőre. A legtöbben ilyenkor vagy a jószágokról gondoskodtak vagy a földeken dolgoztak. Csak néhány lelket látni a házak közelében, mindenkinek megvan a maga feladata, munkája, amit becsülettel el is végeznek. Az egyik ilyen kóbor lélek én voltam, akinek nem volt semmi dolga.

Amikor már kellően elültem magamat leugorva a kerítésről, elindultam egy sétára, arra gondolva, hogy biztos hasznossá tehetem majd magam valahol. Néha megesett, hogy itt-ott be tudtam segíteni. Nem nagy dolgokra kell gondolni. Egy kvázi süket-néma ember nem sok mindenre képes egy idegen helyen, de felseperni az udvart, vizet hozni a kútból, ágat gyűjteni még én is tudtam.

Ahogy egyik lábamat tettem a másik után a szemeim a sötétbarna, csatos bokacsizmámra szegeződött. A cipőt is, mint mindent Meekától, vagyis a falutól kaptam még aznap, amikor megérkeztem. Ahhoz képest, hogy mennyire fájt az első napokban a lábam benne egészen hozzám nőt, még akár kényelmesnek is mondhattam volna.

Biztos drága darab... Senki másnak még hasonlója sincs a faluban...

A falu lakóinak nagy része mezítláb, rongyokból vart cipőben vagy fonott papucsban járt. Csak keveseknek volt rendes lábbelije.

Már a falu végén jártam, amikor felnéztem a poros útról, a lábamról, a gondolataimból. A közeli mező felé tartottam én is, ahogy nemrégiben a gyermekcsoport is. A mező az a hely, ahol a jószágokat is legeltetni szokták, tehát az állatokkal foglalkozó falubéliek is a napjuk nagy részét itt töltik.

Mintha belém hasonlított volna a gondolat megtorpantam. Eszembe jutott a tegnap esti belső monológom, ha már nevezhető annak egy fiatal lány gondolat menete. Mindenképp szerettem volna többet megtudni erről a világról, de nem volt merszem kérdezni. Ezért is erőt vettem magamon és visszaindultam a faluba, egyenesen a vének háza felé vettem az irányt, de az ajtó előtt földbe gyökerezett a lábam.

Szabad nekem csak úgy berontanom? Nem lennék illetlen? Rossz szemmel néznének rám... Lehet ki is raknának a faluból. A cipőmet is elvennék, járhatnék mezítláb... Egyedül nem élném túl a vadonban. Nem akarok egy ilyen helyen meghalni, nem ismerek itt senkit...

Nem tudom mennyi időt álltam ott, amikor megszólított egy kedves, idős hang.

– Vissvam engedelmével, Móna, kedves, segítségedre lehetek? – a hirtelen jövő hang meglepett, ijedtében összerándulva hátra fordultam. A tegnapi idős hölgy állt velem szemben. Válaszol csak bólintottam egyet – Móna, kedves, segítségemre lennél viszonzásként? Addig is egymás társasága lennénk. – mondta, miközben megemelte karján pihenő fonott kosarat.

Ismét ahogy az egyik lábamat a másik után tettem lefelé néztem, viszont most nem a saját lábbelimet, hanem az idős hölgy lábbelijét, jobban mondva hiányát figyeltem. Mezítláb lépett az egyik lába a másik után a poros úton, ami a mező felé vezetett el minket.

Hosszú, világos szoknyája a földig is leért, a vége már igencsak el volt rongyolódva és a por a fehér anyagot barnára festette a szegély mentén. De nem úgy tűnt, mintha zavarná, sőt büszkén vonult mellettem, kezeit maga előtt összekulcsolva. A kosarat átvéve, magam mellett hoztam.

– Móna, kedves, miben tudnánk segíteni?

– Én... Csak... – motyogtam halkan, alig kivehetően – Kíváncsi vagyok.

– Mire keresed a választ?

– Hogy... Hogyan kerültem ide... – felnéztem az útról és rápillantottam társalgató partneremre.

– Valóban nehéz kérdés... – válaszolta elgondolkodva – Csak egy valaki tudja erre a választ. Carnelian nagymester, aki az átjárókat nyitja és zárja az utazók számára – felelte végül rövid töprengés után.

– És ő ki?

– Ő az 'ki mindent és mindenkor lát birodalmunkban és azon túl. Világunk nagyhatalmú mágusa – válaszolta gyorsan, gondolkodás nélkül, mintha az alapműveltséghez tartozik tudni, kiről és miről is van szó.

– Mi az az átjáró és miért nyitogatja őket?

Nem eleget normális fazon, ha hobbiból mindenhonnan idegenek ráncigál ide, csak mert ő meg tudja tenni.

Gondoltam hozzá magamban. Mélyről jövően, szomorúan felsóhajtott beszélgető partnerem.

– Sajnálatos módon Carnelian nagymester elvesztette kedvesét, a Lila szemű boszorkányt. A gyász oly' erős és oly' nehéz számára, hogy nem tudja elengedni szeretett kedvesét, így úgy döntött elkezdi keresni és a világokat összekötő átjárókat nyit szerte a mindenségben – felelte melankolikus hangon, lesütött szemekkel – Még nem járt sikerrel, de képtelen alábbhagyni feladni. Egyre csak keresi és keresi a Lila szemű boszorkányt – merengve nézett fel a tiszta, kék égre.

– Értem... – feleltem nagyokat bólogatva, elgondolkodva. Nem igazán tudtam összerakni, hogy ki kicsoda és ki kinek a kije. Zavarosnak találtam a háttér történetet, de nem akartam, nem mertem szóvá tenni, hogy nem sok mindent éretettem az előbbi magyarázatból – Elnézést... Hölgyem? – akadtam meg egy pillanatra, hirtelen akartam mondani a hölgy nevét, amikor rádöbbentem, hogy nem is tudom.

– Meeghamm a nevem, Móna, kedves – válaszolta meg a fel se tett kérdésemet. Az arcán ugyanolyan lágy és kedves mosoly volt, mint a beszélgetésünk alatt végig.

– Meeghamm, kedves? – mondtam zavartan. Nem értettem miért mondja mindenki a másik neve után a "kedves" szót, jelzőt. Próbáltam illedelmes lenni egy idősebb embertársammal. Egy mosolygós bólintással visszajelzett, hogy helyesen használtam a "szófordulatot" – Ki volt a Lila szemű boszorkány?

– A Lila szemű boszorkány volt minden idők leghatalmasabb mágikus erővel rendelkező utazó. Neki köszönh...

– Utazó? – vágtam közbe azonnal. Hirtelen még a szemem is felcsillant.

Elvileg én is az vagyok! Lehet, van valóságalapja a tegnapi agymenésemnek!

– Igen, Móna, kedves, a Lila szemű boszorkány is egy utazó volt. Egy másik világból érkezett el hozzánk még évezredekkel ezelőtt – válaszolta türelmesen.

Időközben megérkeztünk a mezőre, ahol szokás szerint nagy volt a ricsaj. A haszonállat legelte a zsenge, zöld füvet, miközben a rájuk vigyázó fiatalok beszélgettek, ismerkedtek, szórakoztatták egymást. A fiatalok sikongatva szaladgáltak, kergetve egymást, a réten megpihenni vágyó lepkéket, ezalatt a rájuk vigyázó férfi fegyelmezte, figyelmeztette őket, de ahogy elnéztem mintha ott se lett volna a kölykök élvezték a fiatalságukat, a gyerekkorukat.

Meeghamm lassan leült a magas fűbe és megpaskolta maga mellett a földet. Gyors le is huppantam mellé, várva a történet folytatását.