Átesve [Hungarian story]

Első fejezet

Arra haladtam, amerre az orrom vitt, nem volt különösebb célom. Sejtelmem se volt, hol lehettek, mit kereshetek ott, egyáltalán van-e más élet azon a helyen. 

Ez megint csak egy álom? Megint bevertem a fejem? Emlékszem, hogy elestem... 
De akkor nem éreztem semmit, de most érzem a bokámon a hűvös harmatot, ahogy a fű csiklandozza lábfejem...  Viszont ha elestem, fájdalmat kellene éreznem, de azt nem... 
Apropó harmat!

Dermedtem meg, kizökkenve gondolataimból. Felnéztem az égre, s szemeimmel megkerestem a napot, ami még igencsak alacsonyan járt. Valóban korán volt még, néhány órája kelhetett fel, de nem tudtam összerakni, hogy akkor mégis mitől ilyen kék az ég. Fejemet vakarva, lassú léptekkel haladtam tovább.

A harmat kora reggel, hajnalban vagy éjszaka képződik, ez stimmel.
A nap is alacsonyan áll, tehát korán van, ez is stimmel.
Viszont az ég túl kéknek tűnik, nincs elszíneződve, nem játszanak a színek, ez pedig nem stimmel.

Ahogy tovább baktattam úgy éreztem, sose ér véget ez a zöldellő puszta. Hirtelen hatalmába kerített magányos érzés, lévén mindig is dombvidékes területen éltem. Ha elakartam jutni valahova, az egyik dombról le, majd fel kellett másznom a következőre, ha célba szerettem volna érni.  Talán pont emiatt szedtem magamra egy jókora kitartást, "túraszerelmet". Már ha fogalmazhatok így. Szerettem hétvégente, délutánonként a barátaimmal a Mecsekben túrázni,  mi ilyen különc módon bandáztunk. Kellemes érzés futott végig rajtam, ahogy visszaemlékeztem.    

Már legalább másfél órája gyalogoltam, amikor megpillantottam egy föld utat. Annyira megörültem magamnak, az ösvénynek, hogy megfeledkezve fáradtságomról oda rohantam, már épp örömkönnyekben törtem volna ki, amikor egy éles sikoly ütötte meg a fülem. Ijedten a hang irányába  fordultam. Egy szintén ijedt fiatal, aranyhajú lánnyal találtam szemben magam. Nem tudtam, mit kellene mondanom, ajkaim remegtek, nem jött ki egyetlen egy hang se a számból.

Kérlek, ne félj, ne bánts! Én se tudom, mi történt!

Valami hasonlót szerettem volna kinyögni, de ez a két mondatot csak a belső hangom tudta megfogalmazni. Stressz helyzetben nehezen találtam a szavakat, ha mégis kijött valami hang a számon, akkor is akadozva. Én csak "stressz dadogónak" mondtam magam. A kétségbe esés, a félelem és minden további hasonló érzelem kiülhetett az arcomra, ugyanis a fiatal lány vonásai viszont meglágyultak, s aggódó hangon hozzám szólt: 

– మీరు బాగున్నారా? మీరు ఇక్కడ ఏమి చేస్తున్నారు? సహాయం కావాలి?

– Heh? – hagyta el a számat, valószínűleg arcomra is kiíródott a tudatlanság.

A fiatal lány lágyan megcsóválta fejét, majd megragadta a csuklóm. Abban a pillanatban elrántottam a jobbom, de rá egy pillanatra a bal kezem ragadta meg a leányzó, de most nem engedett. Karomba a csimpaszkodott, hóna alá vette alkaromat, csuklómat pedig mindkét kezével szorosan fogta. Szerencsére alacsony termete miatt nem szorult belé túl sok erő, így kifejezetten nem fájt, de azért mégiscsak kellemetlen volt.

Ahogy húzott maga után egy gondolat fogalmazódott meg bennem.

Haza akarok menni! Haza akarok menni! Haza akarok menni!

Felvetődhet a kérdés, miért nem ellenkeztem. Egyszerűen nem volt bennem már elegendő erő. Éreztem, tudtam, hogy nem volt bennem már több. A talpam a menetelés miatt kisebesedett, ami miatt lassan, óvatosan lépkedtem a leányzó után.

– భయపడవద్దు.  అన్నీ బాగానే ఉన్నాయి.

Már legalább fél órán keresztül vonszolt, eközben végig beszélt hozzám. Nem értettem, mit mond, mit akar, nem is tudtam válaszolni, mégis csak mondta és csak mondta a magáét, mintha érteném. Kifejezetten butácskának gondoltam őt emiatt.

Figyeltem a mimikáját, mindhiába. Semmit se tudtam leolvasni róla. Lassan becsuktam a szemem és nagyot sóhajtottam. 

Majd csak lesz valahogy... 
Talán meghalok és végre felkelek ebből a túl hosszúra nyúlt álomból...

Igyekeztem komikusan felfogni a történeteket, egyre biztosabbra vettem, hogy ez az egész csak egy lázálom. Az egész szituáció olyan abszurd; Meztelenül egy mezőn ébredtem, egy idegen, külföldinek tűnő lány megragadott és maga után vonszolt.

Vicc az egész!

Horkantam fel hirtelen, majd arcon csaptam magam, hátha felkelek. De nem vált be, nem ébredtem fel, viszont a szőkeség hátra fordult. Szemöldökeit összeráncolta, szürke szemeit résnyire szűkítve fürkészte arcom. Kínosan elmosolyodtam és végre sikerült kinyögnöm az első értelmesnek tűnő tőmondatom:

– Sajnálom...

– అలాగే.

Értette, amit mondtam?