Átesve [Hungarian story]

Ötödik fejezet

Valahogy a korábbi rosszullétem szinte teljesen szertefoszlott, nyoma veszett, egy egészen más probléma ütötte fel a fejét. Ami voltaképp nem is volt probléma, hanem egy megoldás egy korábbi nehézség kiaknázására, viszont emiatt több újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. És választ nemigen kaptam az elmúlt hónapok alatt.

Pedig ha tudnák, mennyire vágyom egy magyarázatra...

Lelkem mélyén egy nagyot sóhajtottam, miközben igyekeztem visszatérni a mostani valóságban.

– ... Carnelian nagymester a segítségére lehet, 'ki mindent és mindenkor lát birodalmunkban és azon túl, viszont – mondta miközben egyenesen a szemembe nézett a középen ülő, borzas szemöldökű ősz – ez azt jelenti, kisasszony, hosszú utat kell megtennie, a Nagymester a túlsó kontinensen gyászol már évszázadok óta. Megtenné így is az utat?

Nem tudom mi miatt, de bólintottam. A vének elmosolyodtak, mintha erre a válaszra vártak volna, mióta betettem a lábam a faluba.

– Nagy öröm számunkra, hogy egy utazó a mi közösségünkből indul neki megváltó küldetésének – tette hozzá a jobb szélen ülő idős, lágy hangú hölgy, mire a a bent lévők mind beleegyezően bólintottak.

– Valóban megtisztelő.

– Felkerültünk a térképre.

– Felemelő.

Hangzott el több helyeslő válasz is. Hirtelen hatalmas súlyt éreztem a vállamon, ami még lejjebb akart húzni, amitől nem fogok megszabadulni...

Ajkamat harapdálva néztem végig a váneken, majd Meekára, aki ahogy észrevette az aggódásom bátorítóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam, ugyan nem ért sokat, ugyanúgy kellemetlenül éreztem magam, de hálás voltam érte. Nagyon is hálás. Ő volt az egyetlen személy az elmúlt időszakban, akire tudtam számítani. Meeka volt az egyetlen támaszom, az egyetlen barátom. 

– Vissvam engedelmével... – szólalt meg a középen ülő vén egy hosszabbra sikerült "kínos csend" után. A kezével intett egyet felénk, mire hátráltam egyet, tanácstalanul néztem körbe – ...távozhatnak.

– Oh... – kínos vigyorral az arcomon lehajtottam a fejem – Viszont látásra! – köszöntem el, majd sietősen távoztam.

Sietős, hosszú léptekkel haladtam ideiglenes otthonom felé, ahová a szőkeség már nem követett. Csak később vettem észre, hogy nem jött velem, hanem az "oroszlánbarlangban" maradt. Vállat vonva felültem a kerítésre, a már jól megszokott helyemre és csak léteztem, miközben a gondolataimba merültem. 

Tehát van varázslat... És több száz évig is élhetünk... És én most valami utazó vagyok... Talán valami kiválasztott vagyok? Akinek meg kell mentenie a világot a gonosz erőktől, mint valami béna tini regényben? Talán valami prófécia is van! Talán egy ősöm innen származik és valami nagyhírű varázsló volt és örököltem az erejét, ami ezidáig lappangott bennem? Wow! 

Már egészen fellelkesítettem magamat, amikor láttam, ahogy a szőkeség hazafelé tart. Ő sokkal ráérősebben, nyugodtabb léptekkel jött, mint én nem is olyan régen.

– Jókedvűnek tűnsz – állt meg előttem. Annyira beleéltem magamat a kis fantáziámba, hogy fülig ért a mosolyom, amit képtelen voltam levakarni az arcomról. 

– Tényleg? Az lehet – néztem félre, majd egy sóhaj után vissza. Hosszú csend következett, nem tudtam mit mondani.

– Viszont beszélnünk kell – szólalt meg végül a megszokott nyugodt mosolyával az arcán. Ez a mondat, amitől minden embernek feláll a szőr a hátán nemtől és kortól függetlenül. Már legalább száz "beszélnünk kell" lehetséges téma futott végig az agyamon, miközben Meeka felült mellém a kerítésre – Móna, kedves, hamarosan hosszú útnak fogsz indulni, de a szívem nem engedi, hogy magadra hagyjalak egy számodra idegen helyen. Szeretnélek elkísérni az útra – mondta lábait lóbálva, a kerítést szorongatva. Hangja nyugodt volt, de valahogy bizonytalanság hallatszott ki mögüle.

– Nagyon örülnék neki – ismét valamiféle furcsa érzés fogott el és lassan bólintottam. Egy mélyről jövő, hosszú sóhaj hagyta el Meeka száját, majd utánozva bólintott egyet.

– Én is nagyon örülök! Móna, kedves, ha bármilyen kérdésed lenne, nyugodtan kérdezz, igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint válaszolni rá. Ugyan még a nagykorúsági tesztem előtt állok, de sok mindent tudok a birodalmakról, a történelmünkről. Mindig is érdeklődő voltam, még írni-olvasni is megtanultam! A faluban nincs sok könyv, de az ittenieket mind egy szállig olvastam. A kalandorok szerint a nagy városokban vannak olyan épületek, ahol könyveket lehet olvasni a nyelvünkön – magyarázta a lehető legnagyobb lelkesedéssel, csillogó szemekkel. Ámulattal hallgattam végig, mindig is irigyeltem azokat, akik könnyen tudnak kommunikálni. Ahogy hallgattam egyre több dolgot tudtam meg az itteni világról, az emberekről – Mindig is szerettem volna jobban megismerni a mindenséget, amit Vissvam teremtett nekünk, halandóknak, de a nagyobb tudást csak a mágusok nyerhetik el. Én és a közösség csak a hallott szó után ismerjük a teremtés történetét, Vissvam csodás tettét... – áhítattal felnézett az égre, miközben a szívére tette a kezét.

– Ki az a Vissvam? – kérdeztem rá végül, habár volt egy sejtésem, hogy az istennőjük.

– Vissvam a mindenség, a mindenség Vissvam – mondta, mintha a legegyszerűbb, legegyértelműbb dolgot mondta volna. Elég értetlen arcom lehetett, mivel gyorsan folytatta – A legenda szerint a mindenség, a világunk egykoron nem volt, csak a sötétség egészen addig a pillanatig, amíg Vissvam egy négyzet alakú lyukon keresztül meg nem érkezett – Meeka a levegőben egy téglalapot rajzolt, miközben mesélte a történetet – Vissvam egy erős mágusnő, az egyik legerősebb, képes a semmiből akármit létrehozni. Amikor látta, hogy a semmi egészen eluralkodott úgy döntött, hogy a semmit eltörli és átadja a helyét a mindenségnek, ezzel életet adva mindennek. Röviden ennyi a történet.

– Vagy úgy... – lassan bólintottam, majd elgondolkodtam – Ő akkor egyfajta istenség?

– Igen, Vissvam a birodalom védelmező istennője, aki vigyáz a jólétünkre – válaszolta kis hezitálás után – Viszont nem Vissvam az egyetlen istenünk és nem ő a legerősebb, de ő legfontosabb, a legtöbb birodalmi az ő tanításait követjük. Ő a legtisztább – tette hozzá. Lassan leugrott a kerítésről – Kedves, igazán szívesen maradnék, de a jószágokat vissza kell terelnem, mielőtt éjszakába fordulna a nap – porolta le bokáig érő, középzöld szoknyáját – Vissvam engedelmével – köszönt el, majd távozott is. 

És újra egyedül a soha el nem tűnő, újabb és újabb kérdésekkel...