No Shame 2.0 [Kpop Oneshots]

In My Dreams

Páros: Seulgi (Kang Seulgi) × Irene (Bae Joohyun) [Red Velvet]
Egyéb szereplők: -
___________________________________________

- Nem hiszem el, hogy már megint ezzel jöttök! - csapok az asztalra mérgesen.

- De Joohyun-ah, - nyúl kezemért velem szemben ülő édesanyám. - már 31 éves vagy és még...

- Hagyjuk már ezt a témát, könyörgöm! - csapom el kézfejét.

- Bae Joohyun! - emeli fel hangját édesapám.

- Most komolyan apa! - leszek csak még mérgesebb. - Már megmondtam anyának és neked is, hogy ha megismerek valakit, akivel el tudom képzelni a jövőmet, akkor hozzámegyek ahhoz a személyhez. De nem vagyok hajlandó részt venni az anya által megszervezett randikon!

- A nagyszüleid már szeretnének dédunokákat látni - mondja apa.

- Csak féltelek Joohyun-ah - fogja meg kezemet anya. - Most tényleg találtam egy fiút, aki nagyon jó lenne melléd.

- És mi is szeretnénk unokákat, hisz már a 30-as éveidben vagy - beszél édesapám szinte egy időben feleségével.

- Egyik ismerősömnek a fiáról van szó - folytatja édesanyám. - Junmyeon-shi egyidős veled. Irodai munkát végez és pont nemrég kapott promóciót, így a vezetői székben fog hamarosan ülni. Joohyun-ah, ő a tökéletes férfi! Helyes, sok pénze van, jó a modora...

A gondolataim csak úgy száguldoznak. Túl nagy zaj van. Két oldalról hallgathatom ahogy szüleim egymás szavába vágva próbálnak meggyőzni a legalább 20. előre megszervezett randiról. Nem bírom már tovább.

- Elég legyen! - csattanok fel.

Anya és apa teljesen ledöbbenve néznek rám. Felpattanva lököm hátra a széket, ami eldőlve a földre esik.

- Elmegyek sétálni egyet - mondom halkan, a szüleimnek hátat fordítva, hogy nem lássák a szememben gyűlő könnyeket.

Az előszobába rohanva dobom le papucsaimat, majd tolom bele a lábam egyik cipőmbe. Kulcsomat felkapva nyitom ki a bejárati ajtót, majd csapom be magam mögött és kezdek el szaladni. Az egész lépcsőházon végig futok, mivel a lift is pont most kellett elromoljon. Amikor végre kiérek az utcára a testemben lévő adrenalintól még tudok egy kicsit kocogni, majd hamarosan kitörik belőlem a bent tartott feszültség.

Először csak egy pár könnycsepp folyik le az arcomon, majd egyre több és hangos sírásba török ki. Arcomat kezembe temetve rogyok össze kiadva mindent magamból.

Annak ellenére, hogy már április van és meleg napközben, estére mindig lehűl az idő. Egy pár ember elmegy mellettem, mire sikerül abba hagynom a sírást. Lassan álok fel arcomról letörölve a könnyeket, majd a kardigánomat összébb húzom magamon és újra elindulok. Nem tudom merre megyek, nincs úticélom, csak hagyom, hogy vigyen a lábam.

- Még jó, hogy rajtam volt ez a kardigán - motyogom magamnak a lámpafénnyel megvilágított járdán.

Éjfél körül lehet az idő. Az utcák nagyrészt üresek, így gondolataim tartanak nekem társaságot.

Szüleim mindig is azok a tipikus szülők voltak, akiknek sose volt elég, amit csináltam. Kiskoromban és még most is folyamatosan próbálok megfelelni nekik. Mindig is az osztály 10 legjobbjában voltam, sokszor hajnalokba nyúlva tanultam a jó jegyekért, nem is aludtam. Barátaim nem nagyon voltak, mert vagy anyáéknak nem tetszett a személy, vagy egyszerűen nem volt időm a folyamatos tanulás miatt időt tölteni velük. Rengeteg iskola utáni foglalkozáson vettem részt, de ez se volt elég. Miután végeztem a gimnáziummal mentem tovább az egyetemre azt tanulni, amit ők akartak. És utána megszereztem a munkát, amit kinéztek nekem. És még ez sem volt elég, mert utána pár évre jöttek ezzel. A házasság.