Költők versei

𝐋𝐗. || Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogy ne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed míly varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó parázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit igér,
mi emberszívbe és éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond,
- sötét király, - uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj, mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás...
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen...

És felriadtam-, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép
- és hirtelen elállt lélegzetem
kezed éreztem hűlő szivemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan...

...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban, álmodó hegyek,
tündéri folyók felé lejtenek,
melyek fölé az ámult, ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.