Boszorkány nagyi

Átok törés

- Mi a módja? – nem akaródzott elmondani, ezért az asztalon pihenő kezére tettem az enyémet és kicsit megszorítottam. – Kérlek nagyikám áruld el.

- Amikor megbánták a tettüket, őszintén, akkor változnak vissza.

- Ezzel nincs probléma, akkor elmondom nekik, ők már biztos sajnálják és akkor meg is van oldva.

- Katica, ők most állatok, nem értik az emberi beszédet, ahogyan te sem érted az övékét, nekik maguknak kell erre a következtetésre jutniuk.

- De hát az sok idő, és mi egy hét múlva hazautazunk. Szerinted mit fognak szólni anyáék, ha beállítok Ernővel és két kakassal, hogy most a tesóim ezt a kisebb létformát választották, de ne aggódjatok, remélhetőleg nyár végére visszaváltoznak, ha benőtt a fejük lágya, de addig is hozzatok néhány zsák kukoricát és zöldséghéjat.

- Van még egy lehetőség, ezt a boszorkányok történelmében nem egyszer használták, és mindig bevált.

- Mi volna az?

- Emlékszel a Vadhattyúk történetére? Abban a mesekönyvben volt, amit az egyik születésnapodra kaptál tőlünk.

- Igen emlékszem rá.

- A történet szerint a kishúguk töri meg a gonosz átkot, némán kell dolgoznia a csalán mellényeken, hosszú idő telik el, mire elkészül.

- Nekem is ezt kell tennem?

- A némaságot vállalnod kell, valamint a fivéreid és saját munkádat egy egész hétig, velük kell aludnod az állatok közt készen állsz rá?

Bólintottam és kisiettem az ajtón a zsebemben két szelet kenyérrel, a baromfiólból hangos állathangok jöttek ki, a két kis kakasnak ment neki a liba, a kacsa és az összes kétlábú állat. Felkaptam őket és szúrósan végig néztem a baromfikon, azok rögvest elcsendesedtek és aludni tértek, karomon a két fivéremmel betértem a bárányok akoljába és a friss szalmára leterítettem egy pokrócot és összekucorodtam rajta, miután kicsipkedték a kenyér puha belét, ölemben hajtották álomra a fejüket a gyönyörű kakasok és megkezdődött némaságommal és gyötrelmeimmel teletűzdelt hetem. Sosem voltam még olyan fáradt, mint akkor, hajnalban papa keltett, kiengedtem legelni az állatokat, hűs vízre cseréltem langyos, koszos vizüket, megtöltöttem takarmánnyal etetőiket, majd betértem reggelizni. Mama bűnbánó arccal nézett rám az étkezések alkalmával, csak azokat az időket töltöttem a házban, telerakta mindenféle finomsággal a tányéromat és bár haragos voltam, sok energiára volt szükségem a férfi munka miatt és addig ettem, míg ki nem pukkadtam, minden egyes alkalommal. Gazoltam, megnéztem a csapdákat és újakat is tettem ki, ganéztam, majd összetakarítottam és jöhetett az ebéd, majd neki láttam a saját feladataimnak a virágos kertben és a termésekkel kapcsolatosan, teljesen lefáradva pihentem vacsoráig fák hűs árnyékában, utána pedig lezuhanyoztam és aludni tértem a fivéreimnek csent zöldséghéjakkal a zsebemben. Szombat estére erős barna színe lett a bőrömnek, a hajam szőkés-barnára szívta ki a nap és még egyszer utoljára a bárányok közt hajtottam álomra a fejemet. Reggel az ágyunkban keltem fel, nem is tudtam mit keresek ott, addig míg a két bátyám, immáron emberi arca nem tornyosult felettem, elsírtam magamat örömömben, szorosan átöleltek és egymást túl harsogva hálálkodtak. Reggelihez sietve a konyhában már ott találtuk mamáékat, akik a frissen főzött kávéjukat kortyolgatták, miközben a fivéreim bocsánatot kértek mind a disco, mind a felfedező útért papa rám nézett és kacsintott egyet, mama pedig büszkeséggel telve pillantott fel rám.

- És bocsánatunk jele képpen maradni akarunk a nyár végéig – erre felkaptam a fejem és elmosolyodtam. -, hogy a segítségetekre legyünk – rám néztek és kacsintottak, tudtak róla, tudtak a búcsúbéli fiúról.

És ekkor belém csapott a felismerés, egész héten nem találkoztam vele, megszegtem a szavamat, azonnal felpattantam az asztaltól és meg sem álltam a titkos kertajtóig, kirontottam rajta, de nem volt ott senki, nem is lepődtem meg rajta. Már épp visszamentem volna a kertbe, mikor megpillantottam valamit a kis hídon, odasiettem és egy tükrös szívet találtam ott egy üzenettel.

„Egyszer úgy is Rád találok, addig is ezt vedd ígéretnek."

A mellkasomhoz szorítottam az ajándékot, és csak nevetni tudtam, előttünk áll az egész nyár és ő még nem is tudja. Szaladtam vissza a házba és a legcsinosabb nyári kisruhámat vettem fel, fonott kontyba rendeztem a hajamat és siettettem a többieket is, hogy mihamarabb elinduljunk, hátha még az Istentisztelet előtt találkozom vele. Sajnos nem így lett, de végig izgatottan ültem a padban, dobogtam a sarkammal, két oldalról a tesóim felváltva böktek meg jelezve, hogy nyugodjak le kicsit. Az egész heti keresetemet beledobtam az adománygyűjtő ládikába és miután a tiszteletes és a felesége mindenkivel kezet fogott búcsúzóul félve megszólítottam a tiszteletest.

- Elnézést a zavarásért – felém fordult. – Lehetséges volna, hogy beszéljek a fiával, fontos lenne.

- Sajnálom gyermekem, de az most nem fog menni, nincsen itt.

- Azt látom, de gondoltam csak most nem jött vagy hamarabb elment, de nekem ma vagy holnap, szóval mihamarabb beszélnem kell vele.

- Nem, mármint úgy értem, hogy elutazott és csak szeptemberben jön haza.

Olyan nehéz lett a mellkasom, mintha egy sziklatömbnehezedett volna rá, levegőt se kaptam, annyi erőm még volt, hogy megköszönjem,majd mielőbb elakartam tűnni onnan. Szinte vágtattam hazafelé, kihagytam azebédet, a tükrös szívvel, Ernővel és a plüss teknőssel kiültem a kishídra és afolyvást csobogó patakocskát néztem rendületlenül. Hirtelen nem maradt célom,ami miatt értelme volna itt maradnom, azon gondolkodtam, hogyha csak én mennékma haza, azzal elárulnám a testvéreimet? Nyílt a kertkapu és tudtam, hogy csakegy valaki jöhet ki hozzám, mama letelepedett mellém a fűbe és ő is a csillogóvíztükröt nézte.