Boszorkány nagyi

Áldás

Várandóságomat meghallva nagyi meghívott magához, hogy megáldjon, Vitéz nem tudott velem tartani, de feltétlen utánam jön, a pályaudvarra érve újra kislánynak éreztem magam, aki a nagyszüleihez menekül a teknősével. Ezúttal egy ismeretlen gyerek sem volt náluk, a tisztaszoba beli ágy csak rám várt, jó tudni, hogy ezúttal egyedül alszom ott, felnőtt kisgyermekes apukaként funkcionáló bátyáim közül már egy sem férne el itt kényelmesen. Mama azzal búcsúzott tőlem vacsora után, hogy aludjak, reggel megkapom az áldását, a nap első fényeire keltem, papa már a konyhában ült, segítettem neki kávét főzni és reggelit készíteni, egyszer csak Parázs tűnt fel hívogatóan az ajtóba, mikor látta, hogy észrevettem megfordult és a folyosón át a szoba felé vette az irányt. Utána siettem, de mikor beléptem a nagyiék hálójába, ő már a mama mellett kucorodott békésen, soha nem simogattam meg, de most valami belső kényszer vitt rá, hogy megtegyem, hallottam, hogy papa kicsoszog a kapuhoz, bizonyára Vitéz csengetett, csak nem hallottam. A selymes bunda alatt az apró test hideg volt, ahogyan a nagyié is, papának igaza volt, egy volt a végzetük, sose sírtam annyit, mint az elkövetkező napokban. A temetés sosem látott emberförgeteget hozott magával, csak az ő hatalmas virágokkal körülrakott sírja látszott a temetőt betöltő feketeruháktól, Parázs a mellkasán pihent, mikor utolsó útjukra indítottuk őket. A nyár hátralévő részét papánál töltöttük és jó néhány fiatal, valamint kevésbé fiatal keresett meg, akiknek dolguk volt Boszorkány nagyival és a praktikáival, és bizton állították, hogy csak Boszinagyi unokája oldhatta meg ügyes-bajos dolgaikat. Vitéz nagy örömmel közölte, hogy ide költözünk végleg papához és tovább visszük mindazt, amit ők elkezdtek, segítettem ott, ahol tudtam, annak, akinek tudtam elvégre is ez a hagyatékom, az áldásom.