Love the all year

#4

2 hónappal késöbb:

Még mindig nem tudtam elfelejteni azt az estét amikor megnyílt elöttem,és kellemesen töltöttük el az a pár órát. Nemtudtam elhinni akkor se, és még most se fogtam fel.

De valahogy azt se értettem ha ilyen jól éreztük magunkat akkor miért nem keresett aznap,vagy azt követő nap egészen két hónapon keresztül. Igen 2hónapja nem láttam,nem halottam felőle semmit,nem tudtam még azt se hogy él e egyáltalán. Jó gondoltam hogy él,de azért csak mégis.

Mióta nem keresett teljesen magamba fordultam. Ez a családomnak és a barátaimnak is feltűnt,de nekik semmit sem meséltem az egész dologrol. Nem voltam kíváncsi se a bíztatásokra,se a gúnyos beszólásokra. Úgy gondoltam ez csak az én dolgom. Meg tudom oldani a problémáimat.

A napjaim azóta unalmasak. Anyi a napi tevékenykedésem,hogy elmegyek iskolába,haza jövök,maximum egy órát tanulok,és egészen este fél tíz-tízig a könyveket bújom. Ez megy már két hónapja minden nap. Ma van április 14.-e a születésnapom. Soha nem voltam az ilyen dolgoktol feldobottabb. Viszont örültem mindig is a sok felköszöntésnek.

Tudtam hogy az életem unalmas,amivel tisztába voltam. El kellet döntenem,hogy valamit teszek magammal. Ha nem máskor,mint a szülinapomon akkor,mikor változzak meg?!Nem is volt rá nagyszerűbb alkalom. A délutánomat egyedül töltöttem otthon ismét,mert a szüleim egyre többet dolgoznak.
Gondoltam ha úgyis unatkoznék elmegyek egyet sétálni a kutyámmal.

-Gyere Boo.-szólítottam a kutyámat,aki lelkesen futott hozzám a lakás előterébe,majd ráadtam a hámot és a pórázt a kezembe fogtam. Mivel ő egy másfél éves border collie volt,elég okos és inteligens volt.

-Van kedved egyett sétálni?-kérdeztem tőle őrűlt hangon,mire ő vakkantott egyet.

A telefont a zsebembe vágtam a kulccsal együtt,majd elindultam.

Úgy gondoltam,hogy elmegyek a kedvenc parkomhoz,ami nem volt mesze,10percre volt a házunkhoz és oda leülök majd Boo-val és kikapcsolódok. Mindig szerettem oda kijárni,ott valahogy sikerült megynyugodnom.

Mikor közeledtem a park felé,megláttam egy fiú alakot aki egy westie kutyával játszott a parkba. Mikor közelebb értünk,tudatosult bennem,hogy valójában ő az a srác aki 2hónapja felém se dugta az orrát,nem keresett miután egy nagyszerű estét töltöttem vele.

A fejemet lehajtottam amikor közeledtünk a parkhoz,és tovább akartam haladni,hogy még véletlenül se vegyen észre. De ez valahogy nem jött ösze.

A park bejáratánál Boo megállt,és rámnézett. Tovább akartam vonszolni,miszerint hogy majd késöbb viszajövünk. Erre Boo megállt a park bejáratánál és vakkantott egyett.

-Boo csönd-szóltam rá ridegen. Próbáltam tovább haladni de Boo nem akart jönni. -Hé te kutya!Hogy nem vetted le a jeleket hogy nem akarok most bemenni oda?-morogtam neki nagyon hallkan hogy még véletlenül se hallja meg senki.

Egyszer csak egy gyengéd kezet éreztem a vállamon,amire autómatikusan megfordultan. Egy kis mosolytis vetettem az arcomra mire Dave viszapillantott.

-Hello Zoí. -köszönt,mire átölelt.

-Zoé. -javítottam ki értetlenül. Mi a fene baja lehet?! 2hónapja nem is tudtam hogy él,erre meglát és jön ugrik a nyakamba.

-Jajj,ne butáskodj-vigyorgott. -Szerinted nemtudom?! -kérdezte meglepettem. Látta rajtam,hogy a válaszom nem lenne,de inkább csöndbe maradtam és értetlenül néztem rá.

-Rég láttalak.-kerdte el mondanivalóját. Tulajdon képpen én még mindig lesokkolva álltam előtte,és étetlenül álltam ott.

-Igen tudod...-keztem rá,mire hagytam egy kis szümetet,végig gondolva hogy most mit is fogok neki a fejéhez vágni. De jó ötletnek tűnt,ért fojtattam. -Miután este jól éreztük magunkat a meccsen,azt hittem majd még látlak,és találkozunk. Nem hittem volna hogy ez csak egy vicc volt. Vagy valami fogadás szerű?-kérdeztem értetlenül.

-Ne haragudj.-arcán őszintén látszódott a megbánás.Nem tudtam mit reagálni.

-Na hát én úgy gondolom,hogy in....-kezdtem bele,majd közbevágott.Nagyon kínosan éreztem magamat.

-Gyertek be egy kicsit,beszélgethetnénk-mutatott rám és Boo-re és közbe mosolygott rám kedvesen.

-Hát nekem sietnem kellene.-húztam félre a számat,és próbáltam védekezni hogy had menjek.

-Na csak egy kicsit.-nézett rám kutya szemekkel.Tudtam hogy beadom neki a detekamat.Nem tudtam neki nemet mondani.Nem akartam bemenni,de a lábam akaratlanul mozgott,és mentem utána.

Leültünk a padra,amikor elengedtem Boo-t.Kínos csend volt közöttünk. Ezt láttam az arckifejezésén,hogy észrevette és elkezdett pirulni. Észrevette ,hogy nézem,és felém fordult.

-Miért nézel rám így?-kérdezte zavarában. Nagyon édes volt amikor zavarban volt.De valahogy hanyagolni akartam,mert tudtam hogy esélytelen.

-Figyelj,én nekem most mennem,kell..-mondtam számat félre húzva,majd hirtelen közbevágott.

-Elkísérlek.-monta,majd nyomott egy vigyort az arcára. A kezét tartotta felém,miszerint fogjam meg a kezét.

Nem tudtam mit,tegyek ezért csak nyújtottam a kezemet. Kézen fogva sétáltunk haza.

***
Este unatkoztam ezért felhívtam a barátnőimet,hogy menjünk el valamerre.Megybeszéltük hogy lemegyünk a büfésorra,és ott szétnézünk.

Itt kezdődött minden.