Lie to me like you love me

Remény és kávé

A következő célom egy bögre kávé szerzése ha már túléltem ennek a seggfejnek a színjátékát.

Kisiettem a cég főépületéből majd a kocsim felé vettem az irányt.

-Hová is tettem a kulcsom?-tapogattam végig a nadrág zsebeimet.

Eltelt egy pár másodperc mire sikerült előkotorni a kocsikulcsom, majd az ajtót feltépve bevágódtam a vezető ülésre.

-tényleg kell az a kávé-motyogtam miközben ráhajtottam a fejem a kormányra amitől természetesen egyből eszembe jutott a tegnap este.

"Van valakim"

Visszhangzott ez a két szó a fejemben.

Azt hiszem most már értem, hogy miért van a filmekben mindig mindenki kiborulva azon, ha visszautasítják. Tényleg szar érzés.
Nézzük a pozitív oldalát, eddig nem tudtam, hogy milyen is valójában mikor így pofára ejtenek ráadásul a legjobb barátom de jobb később mint soha. Bár mondjuk azzal még mindig nem értek egyet, hogy minek kell annyit szenvedni a szerelmi bánaton minden tini filmben de ezen inkább nem most borulok ki.

Felvettem az ölemből a táskámat majd egy határozott mozdulattal a hátsóültre dobtam.

Pár perc elteltével végre sikerült elindulnom.
Ránéztem az órára és egy kicsit pánikolva konstatáltam, hogy késésben vagyok.

Nagyszerű egy újabb csodás nap kezdete.

Mire oda értem kivételesen most az én cégem főépületéhez már háromszor lemondtam a számomra életet és egyetlen szerelmet jelentő kávémról ugyanis két nap lazsálás után tényleg dolgoznom kéne mert ha apám ezt megtudja biztosan nem megyek sehová holnap pihenés címén.

A kocsiból kiszállva gyorsan kikaptam a táskámat a hátsó ülésről mikor valami furcsa dolgot láttam meg az ülésen.

Behajoltam az ajtón, hogy jobban szemügyre vegyem mi is az valójában. Egy virágszirom volt abból a csokorból amit tegnap Momonak vettem.
Felálltam majd becsaptam a kocsi ajtaját.

-Karma-motyogtam magamnak miközben eldobtam a világos rózsaszínben pompázó szirmot egy utolsó pillantás után.

A táskámat a vállamra dobva siettem a hatalmas üveg ajtók felé, melyek a ToRo cég bejáratát jelezték. Beérve az épületbe, eldöntöttem, hogy én ma sportos vagyok ezért a lift helyett a lépcsőt választottam. Csak utána jutott eszembe, hogy lehetek én sportos és fit de attól még belefogok dögleni a lépcsőzésbe, ugyan is, ki nem találnád de a legfelső emeleten azaz a 23. emeleten van az irodám.

Ezen az aprócska hülyeségemen gyorsan túllépve, megálltam a rohanás közben és a lifthez siettem. Benyomtam a hívógombot és csendben hallgattam a lift csilingelését minden egyes alkalommal mikor lejjebb jött egy emelettel.

Várakozás közben megtalált (ami, teszem hozzá nem volt nehéz ugyanis a 9. emelet közepén vártam) pár alkalmazottam és illedelmesen köszöntettek ezen a csodás reggelen ami már inkább délelőtt volt de részlet kérdés.

Beszálltam a liftbe majd benyomtam a 23. emelet gombját és felkészültem lelkiekben arra, hogy úgy kell tegyek mintha érdekelne ki és mit fog ma hozzám vágni. Anyám erre mondja, hogy kicsit túlságosan is művész lélek vagyok de én ezzel nem nagyon értek egyet. Egyszerűen nem érdekelnek az emberek.

Kinyílt a lift ajtaja, én meg a lehető legnagyobb lelkesedéssel kivonszoltam magam belőle.
Végig sétáltam a folyósón majd megérkeztem az annak a végén lévő gyönyörűen tisztára mosott üveg falas irodámhoz.

Benyitottam a hangszigetelésnek semmit  nem használó üvegajtón és az asztalomhoz indultam.

-késtél-szólt nekem ennyit Monoma fel sem nézve a gépéből.

"-Na nem mondod? Tényleg? Ha nem szólsz fel sem tűnik."-adtam választ magamban a beszólására majd egy illedelmes 'tudom-al'-közöltem vele, hogy tudatában vagyok a ténynek, hogy elkéstem.

Ő erre nem szólt semmit csak dolgozott tovább míg én letettem a papírjaimat az asztalomra.

Az egész irodánk üvegfallal van leválasztva a folyósón lévőktől és ezen belül is még fel van osztva. Van egy rész amin Monomával közösen osztozunk míg a szoba másik felét egy hatalmas fa ajtó választja le. Az ajtóval leválasztott rész csak nekem van fenntartva. Mivel közöltem anyámékkal, hogy nem akarom, hogy mindig mindenki engem bámuljon, miközben dolgozom sötétszürke függönyök vannak körbe az üvegeken ezzel eltakarva a külvilág elől az otthonosan berendezett irodámat.

Az fa ajtót kinyitva egy határozott mozdulattal bedobtam a táskámat a bent lévő kanapéra és már fordultam is vissza Monomához.

-Mit kaptunk mára?-kérdeztem

-te semmi nehezet, nekem könyvelnem kell-forgatta meg a szemét majd levágott elém két hatalmas, papírokkal jól megtömött paksamétát.

-és ez mi?-kérdeztem kicsit tartva a választól.

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy semmit tevésből, élek ilyen jól de ez egy elég nagy tévedés.

Egy egész céget vezetni nehéz. Figyelni az alkalmazottakra, a beszállítókra, a könyvelésekre a pénzügyekre na meg persze a termékekre olykor-olykor elég komplikált.

Az meg csak hab a tortán, hogy nagyjából én tervezem az összes táskát és kiegészítőt amit eladunk.

-figyelsz te rám-lóbálta meg a kezét előttem ingerülten Monoma.

-persze-vágtam rá ösztönösen.

-jó akkor mondom mik ezek-mutatott a mappákra-az egyikben különleges rendezvények meghívói vannak és pár hely ahova motivációs tréningre kértek fel minket. Tudod ahol el kell mondani milyen nehézségei vannak ennek a szakmának de ennek ellenére mi jó benne, mi inspirál, hogy érted el azt ahol most vagy, bla bla bla...
Ezekre kell válaszolnod, tessék itt vannak az
e-mail címek.-nyújtott nekem egy A4-es lapot tele címekkel.-a másik mappában táska és kiegészítő terveket találsz amikről le kell írnod a véleményedet és javítani rajtuk. Ha tetszik akkor írj rá egy sima 'oké'-t és kész. Plusz van benne pár felkérés egyéni minta tervezésére egy csomó hírességnek.-sorolta.

-fantasztikus akkor ma is itt alszom-húztam el a számat amire csak egy megvető pillantást kaptam ajándékba.

-csináld a dolgod ezért vagy vezető, vagy mi a csoda-szólt be "kedvesen".

-pontosan, én vagyok a vezető és nem te szóval értékelném ha normálisan beszélnél velem-lett elegem a folyamatos piszkálódásából.

-elnézést-mondta majd vissza ült dolgozni.

Hogy én mennyire értékelném ha egyszer komolyan mondaná ezt az egy szót.

Azt hiszem ez is rá kerülhet a bakancslistámra: Hallani Monomát őszintén bocsánatot kérni valamiért.
Rögtön az: Elmondani Katsuki Bakugonak, hogy egy tapló, pont mellé.

Ezeken a gondolataimon túllépve, felcsaptam a mappákat és csendben dolgozni kezdtem.