𝗞𝗘𝗗𝗩𝗘𝗦𝗘𝗠

Prologue

Ismered? Ismeritek? Azt az érzést amikor minden szorít, mintha egy erős kötél fogna oda minden rosszhoz, amit képtelen vagy elengedni. Azt, amikor sírni sem vagy már képes, hisz' tudod hogy úgysem lesz soha jobb. Azt, amikor az egyik napról a másikra minden megváltozik, és te csak kapkodod a fejed. Hova lettek a megszokott, minden nap látott emberek? És persze hova tűnt az édesanyád?

***

Idegesen csaptam be a naplónak is aligha csúfolható megtépázott füzetem. A pszichológus ajánlotta, meg persze azt is, hogy idővel jobb lesz. Hát nagyon kétlem.

Öntépázó gondolatmenetem egy halk kopogás zavarta meg.

-Igen?-morogtam.

-Csak én vagyok az kicsim.-nyomta be a fejét az ajtón édesapám.

-Szia.-pásztáztam a földet, mintha Kanadában teljesen máshogy néznének ki a padlók.

-Csak szeretném tudni, hogy hiányzik-e Olaszország.-motyogta halkan apa, mint egy gyerek, akit épp megdorgálnak.

Ebben a pillanatban mintha eltört volna bennem valami.

-Hogyne hiányozna!?-zokogtam fel.-Persze az is nagyon jó ötlet volt hogy ott hagyjuk a teljes életünket, és ide költözzünk konkrétan a világ végére, mert te naivan azt hiszed akkor hirtelen minden seb begyógyul.-kiabáltam kikelve magamból.

Pillanatok alatt magamra kaptam a vékony farmerkabátom, és apámat arrébb lökve rohantam ki a házból amilyen gyorsan csak tudtam.

Úgy éreztem, ha még öt percet el kell töltenem azon a helyen egyszer megfulladok. Gyorsan kapkodtam a levegőt, a sírástól alig láttam. Leereszkedtem a legközelebbi padra és hangosan zokogni kezdtem.

Mikor szívverésem megint rendeződött fojttattam az utam. Ilyenkor mindig egy helyre megyek. Bár, az igazat megvallva csak ezt az egy helyet ismerem a környéken, az iskola is holnap kezdődik.

Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni, hisz új országban vagyok, alig ismerem a nyelvet, a helyet és a szokásokat.

Lassan baktattam fel a meredek lejtőn. A nap lemenőben volt. Narancssárgára festve a tájat körülöttem. Kanada egyetlen előnye a hatalmas erdők és dombok. Esküszöm, ők tartanak itt életben, az  egyetlen dolog amire támaszkodhatok az a természet.

Megérkeztem. Egy hatalmas szikla tetején álltam, ahonnan mindenre le lehetett látni. Az emberek, házak és az autók is eltörpültek ezen a helyen. Bárcsak így lenne a problémákkal is. Csak néha, egy-egy percre ledobni magadról minden terhet, és úgy élni, ahogy mindig is akartál.

Letelepedtem a fűben, ami kellemesen csiklandozta a bokámat. Csak a halk szellő és rendezetlen levegővételem zargatta meg a teljes csendet. Még csak pár hete vagyok itt, elzárva minden emléktől, onnan ahol felnőttem. Csak ez volt az egyetlen hely, amit jól ismertem. Akkor találtam rá amikor ki akartam sétálni a világból akkora égető fájdalmat éreztem a mellkasomban anya után. Nagyon hiányzik, pedig tudom meg kell tanulnom elengedni a gyászt.

Lehet már egy óra is eltelt, az időérzékem teljesen elveszett, mert a szobámban hagytam a telefonom. Elindultam visszafelé mert a nap már kezdett lemenni, és apára sem akartam frászt hozni.

Belépve a házba csend fogadott. Nem égett a konyhában sem a villany, amit ide költözésünk óta szinte le sem kapcsoltunk mert félek a sötétben. Igen, tudom. A sötétben.

-Apa!-kiáltottam ledobva a kabátom a kanapéra, de nem jött válasz.

A hűtőre egy cetli volt ragasztva. Óvatosan emeltem remegő ujjaim közé.

„Kicsim! El kellett rohannom az őrsre, vigyázz magadra! Puszil: Apa"

Szememet megforgatva téptem szét a kis cetlit és hajítottam a kukába. Már megszoktam, hogy mindig a munkahelyén van hiszen nyomozó, a helyi rendőrségen.

Mivel holnap kezdődik a poklok pokla elhatároztam, bár semmi kedvem nem volt a dologhoz, elmegyek megmosni a hajam, és rendbe teszem magam valamennyire. Mostanában nagyon elhanyagoltam magam, nem igazán foglalkoztam mással, a belülről mardosó fájdalom minden energiámat felemésztette.

Magamat bámulva a tükörben azon törtem a fejem mikor is nőtt meg ennyire gesztenyeszínű hajam, ami majdnem melleimet súrolta. Sötétzöld szemeimmel kerestem a tekintetem a tükörben, mint egy elveszett lány, akit egy jó ideje elnyelt a végtelen sötétség. Megráztam fejem, és ellöktem magamat a mosdókagylóról.

Megnyitva a tusoló csapját nyugodtan álltam be alá, és szinte már örömmel viseltem ahogy az égetően meleg víz súrolja végig arcom. Csukott szemmel élveztem, agyam teljesen kiürült.

Azon kaptam magam, hogy már jó ideje folyatom a csapot, így gyorsan megmostam a hajam, és bekentem magam kedvenc, mangó illatú tusfürdőmmel. Mikor kiléptem a párás tusolóból minden fájdalmas gondolat azonnal vágtatott vissza a fejembe. Sose hagytak nyugodni minden egyes pillanatban ugyan azok a pillanatok játszódtak le a szemem előtt.

Mikor észrevettem hogy elfelejtettem a pizsamámat behozni, szitkozódva indultam a szobámba a törölközőmet erősen markolva.

Felkaptam a kényelmes melegítőnadrágomat és egy sima fekete pólót majd azonnal az ágya dőltem.

Egy kerek órája forgolódok, de nem jön álom a szememre. Amióta anya nincs itt, nem tudunk elaludni altató nélkül. Csak az a baj olyankor, amikor beveszem délig is simán alszok és meg azt se veszem észre ha áthajt rajtam egy teherautó.

Ilyenkor mindig kiülök a teraszomra és a matracom alá dugott cigarettát hívom segítségül. Most is így tettem. Kivettem egy szálat, és az öngyújtómmal kimentem a langyos éjszakába.

Ahhoz képest, hogy az óra már fél tizenkettőt ütött nagyon jó idő volt. Rátámaszkodva a korlátra élvesztem a szellőt, ami rakoncátlan hajszálaimat fújta mindenfelé.

Kiszáradt számhoz helyeztem megnyugvásom forrását, majd meggyújtottam. Mélyen szívtam magamba a füstöt, majd mikor kifújtam egy halvány mosoly futott át az arcomon. Ez hiányzott csak.