𝗞𝗘𝗗𝗩𝗘𝗦𝗘𝗠

6.

-Nem félek. -nevettem fel harsányan, követve őt a szobába.

Egy vendégszoba lehetett, unalmas színekkel és csak pár, alapvető bútorral. Középen pedig fiatalok ültek, egy üres boros üveggel játszottak.

Ahogy jobban megnéztem az arcokat észrevettem Rydert és Kaident is a nemrég látott lánnyal.

-Csak nem tesó? - pattant fel a helyéről Theo, akit csak most vettem észre, majd Adrielhez lépve lepacsizott vele.

Annyira hasonlítottak, csak a fiatalabbik testvérnek kicsit kedvesebb arca volt.

-De de. -vigyorgott az öccsére a fiú.

Feszengve álltam mellette, viselve a sok tekintetet amik rajtam időztek.

-Gyere. -hajolt a fülemhez Adriel, majd a kezemnél fogva húzott a falhoz, hogy mi is a körbe üljünk.

-Én nem játszok. -pillantottam fel rá, mert vagy egy fejjel magasabb volt nálam.

-Eddig nem féltél Totti. -vonta össze a szemöldökét.

-Még most se. Csak szimplán hülyeségnek találom. -nevettem el magam kínosan, ahogy még mindig az összes szempár ránk tapadt.

-Ha nem félsz, ellenedre se esik játszani nem? -kérdezte valaki jobbról.

Odakapva a fejem, Theot vettem észre.

-De. -mondtam hatalmasat nyelve, majd egy hamiskást mosolyt erőltettem az arcomra.

Semmi kedvem az egészhez, de belementem valamiért. Még én sem tudom mi hajtott akkor, hogy ilyen bolondságra jelentkeztem.

A falnak dőlve figyeltem ahogy a sok fiatal nevetgélve iszik, és egymást kérik meg hülyébbnél hülyébb merésekre. Gondolatmenetemből egy hang szakított ki.

-Téged pörgettek. -mutatott az üveg irányába Kaiden.

Sóhajtva pillantottam a plafonra, majd erőltetett mosollyal néztem vissza rá.

-Felelek. -jelentettem ki minimális magabiztossággal a hangomban, mert abban biztosak lehetnek hogy én itt ma semmi hülyeséget nem fogok csinálni.

-Ne már Totti, olyan unalmas vagy. -nézett rám szánakozva Theo.

-Csak normális. -húztam el a szám.

-Jó, akkor felel. Mindegy, nekem így is jó. -rántotta meg a vállát egy fiú, aki pontosan velem szemben ült.

Gondolom, ő volt az aki ki pörgetett de egyáltalán nem fordítottam figyelmet eddig a játékra, a gondolataim teljesen máshol jártak. Jobban megnézve a fiút, fekete haja volt és hozzá társuló sötét szemei. Arckifejezése nem sokat árult el róla, de abban biztos voltam hogy ő is a hat fiú közé tartozik, hiába nem emlékeztem rá az első napomról.

Egy óvatos grimaszt ejtettem rá, de a fiú nem zavartatta magát, hatalmas vigyorral az arcán méregetett, mint valami húst a piacon.

-Ilaria ugye? -mutatott rám.

-Pontosan. -forgattam meg a szemem, ma már vagy tizedszerre.

Esküszöm, függője leszek a szem forgatásnak, ha továbbra is ezekkel az emberekkel vagyok összezárva.  Még igazából a nevüket se tudom, de már most képesek voltak az idegeimre menni.

-Kivel feküdnél le innen? -tette fel a kérdést a számomra még mindig idegen fiú, olyan nemes egyszerűséggel, hogy én éreztem magam kellemetlenül.

-Kiszállok. -köptem a szavakat idegesen, mire a társaság fiú tagjai hangosan nevetni kezdtek.

-Mi nem csinálunk olyat Totti. -pillantott rám Adriel, aki eddig mellettem ült csendben.

-Ó, dehogynem csinálunk Hicks. -néztem vissza rá egy pimasz mosollyal, de abban a pillanatban, hogy tekintetünk találkozott, a maradék önbizalmam is elhagyta a testem.

Egyszerűen zavart, hogy ilyen hatással van rám a fiú szimpla tekintete, pedig annyira gyűlöltem minden porcikámmal. A táskámért nyúlva amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, és áttörve a földön ülő fiatalok között próbáltam elhagyni a szobát, majd vele együtt az egész helyet és soha vissza se jönni.

Idegesen trappoltam le a lépcsőn, gondolataimat még a fülsüketítő zene se tudta elnyomni. Annyira el voltam merülve az öntépázó gondolataimban, hogy észre se vettem hogy valaki a csuklómnál fogva visszarántott, majd szembe fordított magával. Szokásosan csak egy mellkassal találkoztam szembe, és egy jellegzetes illattal amiben a dohány és valami drága parfüm keveredett.

-Már megint te. -sóhajtva pillantottam fel a fiúra.

-Tudom, hogy nem zavar. -vágta zsebre egyik kezét lazán, majd elengedve engem a falnak dőlt.

-Mit akarsz? -vágtam grimaszba az arcom. -Nincs kedvem se hozzád, se a bandád hülye fogadásaihoz.

-Fogadás? -vonta fel szemöldökét érdeklődve Adriel.

Valahogy gondolhattam volna előre is, hogy tagadni fogja. Hogy lehetek ennyire naiv és buta, hogy kicsúszott a számon. Megpróbáltam összeszedni magam és úgy pillantottam újra szemeibe.

-Semmi. Csak megbotlott a nyelvem. -mondtam semleges arckifejezéssel.

A fiú bólintott egy aprót de látszott rajta, hogy alig hitte el amit mondtam.

-Megyek, apa hívott. -mutattam a lépcső alján lévő kijárat felé, majd válaszra sem méltatva őt, megfordultam és otthagytam.

Amilyen gyorsan csak tudtam szedtem a lábaimat, vissza se mertem nézni. Ahogy kiléptem a szeptemberi hidegbe, sebes léptekkel indultam haza akármennyire is hazugság volt, hogy apa vár. Valószínű fel se tűnt neki, hogy eljöttem buliba, hisz még mindig dolgozik.

Már egy ideje otthon voltam, átöltöztem, és pizsamában álltam a teraszon egy doboz cigi társaságában, amikor a mellettem pihenő telefonom hangos csörgésbe kezdett.

A képernyőre pillantva ott villogott az "Apa" felírat.

-Szia. -emeltem a fülemhez a készüléket kissé rekedtes hanggal.

-Szia kicsim. Kéne a segítséged, ráérsz? -hallottam meg apám aggódó hangját.

-Mi az apa? Valami baj van? -adrenalin szökött az ereimbe ahogy meghallottam apám kissé zaklatott hanglejtését.

-Hé nyugi. Csak az egyik mappám az irodába maradt otthon. Nem tudnád elhozni? -kérdezte.

-Nagyon megijesztettél apa. -sóhajtottam fel, amikor megtudtam, hogy semmi baj.

-Bocsi kicsim. Ha bemész az irodámba, ott van az asztalon 683-as felírattal. -magyarázta el apa mit kéne elvinnem hozzá, majd letettük a telefont.

Összeszedtem a mappát, aztán valami kényelmes göncöt felkapva elindultam gyalog az őrsre. Nincs messze szerencsére, ezért gyorsan odaértem a régi épület elé.

Felhívtam apát aki kijött, hogy átvegye, de arca szokatlanul megviselt volt.

-Baj van? -pillantottam rá összevont szemöldökkel.

A telefonba még tudott hazudni, és leplezni az érzelmeit, de most az arcára minden kiült. Fáradt volt, mégis egy fájdalmas mosoly mögé próbált mindent rejteni.

-Nem kicsim, csak egy nagyon komplikált ügyet kaptunk. -vette el a mappát a kezemből, majd végigsimított a vállamon. -Menj haza, késő van. Köszönöm, hogy elhoztad. -nézett mélyen a szemeimbe, majd sarkon fordult és otthagyott.

Unottan baktattam haza a kihalt utcákon. Kissé már hideg volt a kora hajnali időhöz híven.

Ahogy hazaértem letusoltam, és semmivel sem foglalkozva ágyba bújtam. Még bevettem a szokásos altatókat, amik perceken belül álomba nyomtak.