𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | Halálos szerelem

MILO

A nap már a fejem fölött járt amikor vissza értem az úthoz. A hátam mögé néztem, de a sérült kutya még mindig követett. Nem akartam elzavarni, mert szükségem volt egy kis társaságra Michonne-on kívül. Szeretem őt, de sokszor túlságosan is. Kell egy kis egyedüllét, és ezt csak akkor kapom meg, ha kijövök portyára. Tudom, hogy csak azért van rámszállva, mert azt hiszi, hogy még mindig rossz állapotban vagyok, de egyszer-egyszer szükségem van egy kis magányra is. Például egy kutyával.
-Na még jössz utánam?-feltettem neki a kérdést, mintha tudna válaszolni.
Hátra néztem és még mindig ott volt. Nem fogja feladni. Már biztos: van egy kutyám. Csak engedje meg Michonne, hogy megtartsuk. Ez vicces. Mint egy gyerek. Oh, Michonne! Légyszi! Hagy tartsam meg!

Mosolyogtam miközben átmásztam egy kidőlt fa törzsén.
- Bármennyire is akarlak, meg kell kérdeznünk a lakótársamat.. -fordultam felé.
Az állat közelebb jött, majd a lábamnál leült. Lassan a kezem a fejére raktam, majd elkezdtem simogatni.
- Így van! Sajna nem jöhetsz csak úgy ni velem..
Az ujjaimmal közben ledörzsöltem a koszt a nyakörvéről. Sötétkék bőr csücsült a nyakában, egy fém bilétával megspékelve. Pár törlés után már tisztán látszott a véset.
- Szép neved van Milo. - ahogy kiejtettem a nevét, rögtön elkezdte csóválni a farkát.

Valamilyen keverék kutya lehetett. Hasonlított a német juhászra, de nagyban húzott a terelő fajták felé is. Szőre fekete volt a nyakától a farkáig, a lábai kis fehér majd barna zoknikban végződtek, arcán pedig fehér és barna foltokban játszott. Gyönyörű.
Felálltam a guggolásból, hogy tovább induljak, amikor hallottam egy már elég ismerős hörgést. Egy kóborló tartott felénk. Még járása nem volt igazi, mert végtagjai még nem engedtek ki a jég csapdájából. Milo rögtön hátrébb lépett, mert tudta, hogy a sebével nem lenne képes végezni vele.
A fával téli táskámat levettem a hátamról és a földre dobtam. Elővettem a késem és egy határozott dobással fején találtam a rothadót. Ami nem volt jó ötlet, mert pár másik követte őt. De egy pillanat alatt a hátamról lekerült íjjal sorra öltem meg őket. Egy-kettőre összeszedtem a kilőtt nyílvesszőket, majd a helyükre rakva folytattam a házhoz vezető utamat a kutyával.
- Tényleg kíváncsi vagyok mit fog mondani Michonne, hogy hazaviszlek..- mondtam a mellettem lépkedő jószágnak.

Egyre több kóborló tűnik fel az erdőben, most hogy vége a zord időjárásnak. Ami kicsit aggasztó, mert a házunk falai nem bírnának ki egy kisebb horda vonulását sem. Meg kell húzni magunkat.

A telet unalmasan töltöttük, ha volt tűz rakva. Hiszen nem kellett félni a húsevő szörnyektől, csak attól, hogy megfagyunk vagy éhen halunk. Michonne kóborlói el voltak zárva egy ház melletti kis épületbe egész végig. Kérdeztem róla őt, de nem válaszolt, ezért nem faggattam tovább. Biztos nem egy szép emlék fűződik hozzájuk. De kiderült, hogy jogász volt mielőtt az egész elkezdődött. Szerettem hallgatni, ahogy mesél magáról, mert nem sokszor tette. Azt hiszem nem bízik meg még annyira bennem, mint én benne. Bár az is lehet, hogy nem szívesen beszél róla. Én pont az ellenkezője vagyok. Minden gondomat és fájdalmat ki kell magamból beszéljek. Ő pedig meghallgatott, és ez nekem elég is. Kiadhattam magamból az összes gondolatomat egy olyas valakinek, aki még nem is ismerte az embereket akikről szó volt.
Michonne két lábbal áll a földön, erre hamar rájöttem. Én pedig mindig is túl optimista voltam. Így sokszor keveredtünk szóváltásba, amikor úgy döntöttem, hogy megkeresem őket. Jogosan is akadt ki mindig, hisz tél volt, az esélyeim az egyedüli túlélésre a béka segge alatt hevertek és számba kellett venni azt a tényt is, hogy elhagytak. Ezeket az érveket annyiszor hallgattam végig süketen, a még elvakított szerelemtől, hogy nem vettem észre az igazságot mögüle.
Ezért az egyik legnagyobb hóviharban neki indultam, vissza a farmra, annak reményében, hogy biztos visszamentek és csak arra várnak, hogy visszatérjek. Valahol mélyen reméltem, hogy talán ők is kerestek, de nem találtak ebben a hatalmas erdőben. A kis úttól nem jutottam messzire, amikor a nem megfelelő öltözet miatt a testem lehűlt és összeestem a hóban. Pár percig ott feküdtem egyedül a nedves közegben remélve, hogy nem maradok életben és végre véget vet az univerzum a szenvedésemnek. Elájultam.
Darylről álmodtam. Volt egy házunk, egy kisvárosban. Boldogok voltunk. Shane is ott volt még, és Rick, Lori és Carl is. Együtt ültünk egy nagy asztalnál, mint egy nagy család. Semmi az ég világon nem fenyegetett minket.
Másnap a faházban ébredtem. Michonne megtalált és hazavitt. Elmondta, hogy helyettem is elment a farmra, de nem talált sehol senkit. Arra a hétre hatalmas lázzal nyomtam az ágyat, amiből szintén vele együtt sikerült kijönnöm.
Ha ma már visszagondolok, csak a gyenge és naiv énemet látom, ami feldühít. Nem hallgattam egy olyan emberre aki csak jót akart nekem és majdnem meghaltam a nagy semmiért. Mára már beláttam, hogy be kell fejezzem az önfejű keresgélést, mert nem megyek vele sokra.

Felértem a kis dombra ahol az ideiglenes otthonunk csücsült. Milo felszaladt a tornácra és lefeküdt.
- Michonne!- szóltam neki, hogy kijöjjön.
Katana kardját kirántva szaladt kifelé.
A kutyát meglátva szinte még ugrott egyet, majd kérdőn nézett rám.
- Ez meg mi a?- mutatott a még mindig vérző lábú állatra.
-Kutya?- mosolyogtam miközben kérdőre voltam a vállam, mintha nem tudnám mi történik.
Kezével erősen megdörzsölte a szemét, majd nagyot sóhajtott. A fegyverét elrakva leguggolt hozzá, hogy jobban megnézze.
-Ez te csináltad?
-Ige.. Vagyis, nem szándékosan!
Megsimogatta az ártatlan lényt majd felállt.
-Maradhat..
Ugrálni kezdtem örömömben.
- De csak addig amíg meg nem gyógyul a lába. Csak addig.
Már előre tudtam, hogy úgyis tovább fog maradni.
Óvatosan az ölébe vette az állatot és bevitte az ajtón. A szívemet elöntötte a melegség. Az asztalra letéve levette róla a nagyszerű életmentő kötésemet, amire igenis büszke vagyok, majd összevarrta Milo mély sebét. Miután végzett a kutya egy-két kéznyalással megköszönte neki a segítséget, majd elindult felfedezni az új otthonát.
Ahhoz képest, hogy a nyílt sebét pár perccel előtte várták össze, elég jól tudott közlekedni. Megtalálva a hálót, rögtön lefeküdt a székorhadó kanapéra.
Én pedig a meghozott tüzifával leültem a kályha elé, hogy tüzet rakjak.
-Ha minden kimeneteleddel valamilyen állatot hozol haza, nem lesz hely ahol mi aludhatnánk.- állt meg az ajtóban.
Felnéztem és láttam, ahogy mosolyogva néz a kutyára.
- Amúgy Milonak hívják. A kutyát.- mutattam rá.
- Gondoltam..- a szarkazmus üvöltött szavaból.
- Jól van na.. - löktem rajta egyet ültő helyemben.
Úgy látszik már hárman lakunk a kisházban.