Telihold

6.

Egy szobában ébredtem. A fejem még mindig égett. Körül néztem. Otthonosan volt berendezve a szoba. Az ágyam mellett egy éjjeli szekrény volt. A falakon képek voltak. Volt egy szekrény is, és egy fotel. Na meg persze könyves polcok. Fel akartam emelkedni, de túl gyenge voltam hozzá.

-Maradj csak fekve drágaságom!-szólalt meg egy lágy női hang.

Oda kaptam a fejem. Észre sem vettem, hogy egy idősebb nő ül egy távolabbi fotelben. A haja ősz volt, és egy fehér ruhát viselt.

-Hol...Hol vagyok?-kérdeztem.-A szüleim...tényleg?

-Ó kedvesem.-felállt, és oda sétált az ágyamhoz.-A Wolfdors Akadémián vagy. Az gyógyházban.-mondta.

-Hol vannak a szüleim?-kérdeztem újra.

Lehajtotta a fejét.

-Én tényleg nagyon sajnálom...De nem tudom mi történt velük. Nem mondták el akik ide hoztak.

Szóval tényleg megtörtént. Anya és Apa nincsenek többé. Egy könycsepp gördült végig az arcomon.

-Ki maga?-kérdeztem, miután le töröltem a könycseppet.

-Mrs.Miller vagyok, gyógyító.-mondta.

Át futott a gondolat a fejemen, hogy mi lehet az a gyógyító.

-Hogy kerültem ide?-kérdeztem kisvártatva.

-A támadók ide hoztak.-felelte.

-Azok kik?

-Kedvesem, majd mindent meg fogsz tudni a maga idejében. Most viszont pihenned kell még egy pár napig!-válaszolt.-Somnium.-suttogta.

Hirtelen bódító illat csapta meg az orrom, amitől egyből álmos lettem. Szerettem volna még kérdezni Mrs.Millertől, de nem bírtam nyitva tartani a szemem. Így hát ismét elaludtam.

A kertben futkároztam. Anya és Apa egy piknik pléden ültek.
-Anya gyere! Kapj el ha tudsz, te vagy a fogó!-kiáltottam boldogan.
Anya felállt, és kergetőzni kezdtünk. Sikítva rohantam. Majd elestem, de nem sírtam, hanem kacagva a fűben fetrengtem. Apa nevetve nézett minket. Majd amikor elfáradtam, mindannyian leültünk a piknik takaróra, és megebédeltünk.

Változott a kép. Most egy virágos réten álltam. Egyedül. Körbe néztem, de csak a végtelenséget láttam magam körül. Előttem három pillangó szállt. Lehajoltam, és néztem, ahogy virágról, virágra szállnak. Világos volt; össze tartoznak. De az egyik pillanatban a két nagyobb pillangó elszállt, és magára hagyta a kis pillangót. Sírtam. Végig néztem az elválás pillanatát.

Amikor felébredtem még könnyes volt a szemem. Gyorsan letöröltem a könnyeket. Nem tudom meddig aludtam. Lehet, hogy napokig, talán csak órákat. De most sötét volt a szobában.

,,Bizonyára este van"-gondoltam.

Megpróbaltam felülni.

Mostmár sokkal jobban éreztem magam, mint amikor először felébredtem. Nem fájt már a fejem. Nem éreztem magam annyira gyengén. A bőröndjeim az ágy végében voltak, a kis táskám is. A telefonom az éjjeli szekrényemen. Fogalmam sincs, hogy kerültek ide. Megnéztem mennyi az idő, és milyen nap van. Hajnali négy óra volt, és szeptember harmadika. Tehát kábé két napig voltam kiütve. A tanítás pedig elkezdődött. Remek.

Rengeteg üzenetem érkezett. Főleg Zoétól. Szegény Zoé. Teljesen megfeledkeztem róla, annyi minden történt az elmúlt napokban.

,,Szia Rose! Minden ok? A szülinapod óta nem is jelentkeztél. :( És suliba se jössz. Elvileg kiirattak a szüleid. Ez igaz? Kérlek írj!!!!"

A szüleim. Már nincsenek. Miért maradt minden olyan mint volt? A világnak fekete-fehérbe kellene burkolóznia. Velem gyászolnia. Mert az én életem ilyen lett. Feket-fehér. Mintha csak arra várnék, hogy valaki befesse, és újra élettel töltse meg. De ez már lehetetlen. Egy részem meghalt, és nem lehet feléleszteni.

Legszivesebben mindent elmondtam volna Zoénak. De őrültnek nézett volna. Így hát írtam neki:

,,Drága Zoé! Sajnálom, hogy nem írtam neked az elmúlt hónapban. De annyi minden történt. Igaz. Kiiratkoztunk. Elköltöztünk, ezért kellet sulit váltanom. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el hamarabb! Remélem még egyszer, talán egyszer, lesz esélyem elbúcsúzni. Addig is: Légy jó, és becsüld meg az életed.
Ölel, Rosalee

Nagyot sóhajtotottam. Újabb könycseppek folytak végig az arcomon. A gyász elaltatott.

Másnap reggel madár csicsergésre ébredtem. Kinyitottam a szemem, és nagyot nyújtózgodtam. Kellett egy perc, amíg átgondoltam, hol vagyok. Ekkor Mrs.Miller lépett be a szobába.

-Jó reggelt Rosalee!-köszönt.

Az elmúlt napok eseményei után meg se lepődtem azon, hogy tudja a nevemet.

-Jó reggelt!-köszöntem.

-Ma elmehetsz a gyógyházból.-jelentette ki.-Csatlakozzhatsz a társaidhoz.

Nem tudtam örüljek e ennek a hírnek.
Mindenesetre reggeli után össze pakoltam a holmiaimat, és kiléptem a gyógyház ajtaján.

Gyönyörű kilátás tárult a szemem elé. A távolban hegyek magasodtak. Fenyő erdők borították a tájat. A völgyet egy folyó szelte ketté, és kicsit arrébb megpillantottam a Wolfdorst. Megláttam egy pár alakot is. Mély levegőt vettem, és bátortalan léptekkel elintultam az iskola felé.

Már majdnem elértem a bejáratot, amikor megpillantottam egy csapat velem egykorú fiút, akik épp egy kisebb réten szórakoztak.

Az egyik váratlanul megállt, és rám nézett. Pont rám. Mintha csak megérezte volna a jelenlétemet. Egymást fürkésztük. Megállt az idő, minden lelassult körülöttünk. A zajok, a lépések. Hirtelen bizsergető érzést kezdtem érezni a fejemben. Éreztem ahogy lassan átjárja az egész testemet. Éreztem a köztünk lévő köteléket, és tudtam, hogy ez mostantól elválaszthatatlan.

⭐Itt is volna a következő rész! Ha tetszett, kérlek nyomj egy csillagot, és írd meg a véleményed!⭐